Életke

Egy őszi napon szokatlan, nehéz csendet telepedett a szobánk minden kis szegletére.

– El kell menned! – törte meg a hallgatást anyám. A csend ott remegett a lámpafény körül.

– Jön a tél, és nem jut tüzelőre sem – szólalt meg újra a csendesen anyám.

Meglepett a szigorúság, a ki nem mondott konok akarat az arcukon. Én eltűnődtem, soha nem láttam ilyennek őket. Haragszanak, állapítottam meg, pedig semmi rosszat nem tettek.

Apám kukoricát morzsolt. Csak a koppanását lehetett hallani, ahogyan a vödörbe peregtek a szemek. Megállt a munkával, és végignézett rajtunk.

– Elmegyek. – törte meg a csendet. – De mi lesz veled egyedül a négy gyerekkel? Hogyan bírod a ház körüli munkát, az állatok ellátását egyedül?

– Azzal ne törődj!

Csendesek lettek az esték és súlyos lett a hallgatás.

És apám egy napon elindult egy messzi városba dolgozni.

– Csak menj, és ne nézz hátra – búcsúzott tőle az anyám szigorúan.

Nehéz, súlyos léptekkel indult el az apám az ugaron át, de nem nézett hátra. Feltámadt a hideg őszi szél, és belekapaszkodott apám vékony kabátjába. Apám lassan ment, vontatottan, néha megtorpant, de aztán újra nekiindult az útnak, ami előtte állt. Kint álltunk a ház előtt. Néztük őt, ameddig tudtuk. Anyám arcáról leolvadt a szigorúság, szomorú fény csillant a szemében, amíg nézett apám után.

– Miért ment el édesapám? – kérdeztem halkan.

– El kellett mennie – válaszolta anyám.

– Azért megy ilyen vontatottan?

– Azért, mert nehéz messzire vinni a szívét – mondta az anyám és átölelt.

Az emlékek idetelepednek mellém. Emlékszem apám mindig sietve jött haza, ilyenkor kicsit a mellkasát előre döntötte, mintha azt akarta volna, hogy a szíve hamarább hazaérjen.

Anyám negyvenkét libát hizlalt, Márton nap előtt kellett leadni a szerződés szerint. Reggel és este megtömte őket, mert bizonyos súlyt el kellett érniük, amikor már nagyra nőtt a májuk Nem tudom, mikor kelt fel reggel édesanyám, úgy tűnt nekem, mintha mindig ébren lett volna.

Az iskola előtt a bátyám hordta neki a libákat tömésre. Volt, ami már jó nyolc kiló is lehetett, vagy még több is. Anyám ült a földön, egy elnyűtt, rossz kabáton, mert már őszre járt az idő, és tömte a libákat. A felhők olyan közel voltak a földhöz, hogy szinte el lehetett volna érni, nem nekem, de apukámnak biztosan, de ő akkor távol dolgozott, és ténferegve telt az idő nélküle. A bátyám hát adogatta édesanyámnak egyik libát a másik után. Siettek. Én meg csak ott lábatlankodtam. Nem mindig sikerült elvégezni a munkát teljesen, mert a bátyámnak el kellett indulnia az iskolába.

– Most már indulnod kell kisfiam. Majd én befejezem – mondta szelíden az édesanyánk.

– De már csak két liba hiányzik.

– Ott a reggelid az asztalon. Moss kezet, és indulj!

A bátyám állva hajtotta le a tejet, a száját a kezével törölte meg, mert azonnal indulnia kellett. A zsíros kenyeret már az úton ette meg. A libák ott voltak a számukra elkerített helyen. Nagyok voltak, hófehér tollakkal, és a gágogásukkal felverték a környéket. Nagyon sok dolga volt édesanyámnak. Már mosakodott is, majd levetette az overállt a libatömés után, és látott is a következő feladatához. Bennem nőtt a türelmetlenség, már akkorára dagadt, mint kint a felhők, mert őt akartam. Azt akartam, hogy felemeljen és én átkarolhassam a nyakát, aztán biztosan ne engedjem el. Utáltam a libákat. Lám csak kint a szürke rongyos felhőkből eleredt az eső.

– Édesanyám…

– Várj még kicsikém, ezt azonnal befejezem. Játssz a babáddal!

Néztem a babámat és a sarokba dobtam. Nagy üvegszemei kancsalul tekintettek a világba.

– Nem látod, nem érek rá. Tömöm a libákat, mert kell a pénzt az életre – mordultam rá a játékomra. Anyukám már a következő feladatához látott, de kezében megállt a sodrófa, a tészta vékonyan, engedelmesen terült el a gyúródeszkán. Lisztet szórt a tésztára, de közben engem nézett. Megigazította fehér kötényét, a szeme bepárásodott. Olyan lett, mint amikor kék ékkövet a víz alá merítenek.

– Gyere hát ide, Életke. – Leguggolt és kitárta a karját felém.

Meglódultam: már a karjaiban is voltam, ő felemelt, kicsit ringatott és énekelt nekem. Megvagy, most csak az enyém vagy – gondoltam magamban. Átöleltem a nyakát, és teljesen hozzá bújtam. Éreztem az illatát, jó tisztaság illata volt, mint mindig. Majd letett, és leguggolt hozzám.

– Nemsokára leadom a libákat, és sokkal több időm lesz, Életke – így szólított: Életke. Tehát értem, értünk csinálja, hát ezért mondja, kell a pénz az Életre, tehát mi vagyunk neki az Élet. Ezt éreztem, de megfogalmazni nem tudtam.

– Lehet, lesz belőle téli tüzelő vagy meleg ruha nektek, mert jön a tél. Most már apád is többet keres. Vagy még az is lehet, hogy futni fogja…– elhallgatott, majd sóhajtva ennyit mondott:

– Annyi minden kellene, Életke. Már nemsokára eljön a Márton nap és akkor jó lesz. Apád is hazajön a hét végén.

Néztem anyám kezét. Kisebesedett a libák csípéseitől.

– Utálom a libákat! – Kapaszkodtam a kötényébe.

– Tudom. Már nemsokára leadom őket. Nézd csak, itt van a bátyád történelem könyve, nézegetheted itt az asztal sarkán. Aztán ha iskolába jársz, te is megismered a betűket és a betűkön át a titkokat. Maradj itt az asztalnál és beszélgessünk.

– A könyvről, a történelemkönyvről?

– Akár arról is, ha akarod.

– Inkább a babámmal játszanék.

– Jól van, de én itt vagyok.

A babám a sarokban hevert.

– Na, gyere Életke, nemsokára Márton nap lesz, tudtad? – Felvettem a babámat, magamhoz szorítottam és dúdoltam neki. Elállt az eső, az ablakból figyeltem az ugart. Lehűlt a levegő, köd lassan ereszkedett le, lomhán elnyelte a környező világot. Már mindent elnyelt a köd, csak a mi házunkat nem, pedig lám csak majdnem az ablakig tolakodott. Vártam, hogy apám hazaérjen. Vártam, hogy végre elmondhassam a verset, mert én vagyok az aranyhajú lánya.