A foglyok fegyveres kísérettel napokig meneteltek, úttalan utakon, hol hegygerincen, hol völgyben vitt az útjuk, kimerítő menetben, kevés élelemmel, amikor csatlakozni tudtak a visszavonuló orosz hadosztályhoz. Felpakolhatták a rakományt, majd teherautóra szállították őket, ott ültek összepréselődve. Napokig tartott az út, összefolytak a nappalok és éjszakák. Élelmet alig kaptak. Végre több napi utazás után hosszabb időre megálltak egy városban. Az őrök kíséretében vásárolhattak, kaptak néhány kopejkát, amiből némi élelmet tudtak venni maguknak. Innen tudták, hogy orosz földön járnak. Majd a város vasútállomására vitték őket, ahol marhavagonokba terelték a foglyokat. Újabb és újabb fogolyszállítmány érkezett, a szerelvényben egyre nagyobb volt a zsúfoltság. Huba a második szinten kiépített fapriccsen foglalt helyet. Márton ott volt a mellette a másikon.

– Itt is találkozunk – mondta Márton, de a hangja nem volt ellenséges.

– Nincs választásom – válaszolta Huba nyugodt hangon. A felette levő helyre Bálint mászott fel.

– Ide jövök a földijeim közelébe – mondta.

Hubának és a társainak fogalma sem volt, hová szállítják őket. Huba a vagon résein át kémlelte a végtelen síkságot. A sztyeppék fölött fehér felhőket űzött a közelgő őszi szél. A látóhatár szélén a távolság sötétkék színnel rajzolta ki a lankás hegyeket. Majd lovascsoport tűnt fel, kozákok közeledtek nagy sebességgel, szinte eggyé válva a lovaikkal. Távolabb egy másik csapat erős vágtával követte.

Összekeveredtek a nappalok és az éjszakák, és a tovatűnő idő egyre távolabbi tájakat villantott fel a keskeny nyíláson, amin Huba szemlélte a világot. A foglyok csendesen beszélgetve, beletörődve ültek, vagy feküdtek a vagonba tákolt priccseken, ezt a csendet néha a mozdony füttyének éles visítása törte meg, majd a szerelvény egy városkánál megállt. A tisztek lemehettek élelmet vásárolni abból a kevéske pénzből, amit kaptak. Az állomáson orosz asszonyok árulták a portékájukat, kenyeret, krumplit, némi gyümölcsöt, tejet, sajtot. Kézzel tapintható volt a szegénység. A foglyok kicsit megmozgathatták az izmaikat, friss levegőt szívhattak. Szervezett sorban engedték le az ápolatlan, elgyengült foglyokat. Az állomás épülete előtt egy századnyi kozák felügyelte a rendet. Huba koszos ruhája szakadtan lógott, szakállat eresztett, ami erősen őszült. Senki nem ismerte volna már meg a régi életéből. Legjobban az éhségtől és a tisztálkodás hiányától szenvedett. Olyan távolinak tűnt már az az idő, amikor szolgája rakta ki a tiszta ruhát, készítette a fürdővizet, most meg még fehérneműt sem tudott váltani. Mint az állatokat, úgy szállították őket. Hiányzott neki, hogy már hetek óta nem tud semmit, semmi hír nem jut el hozzájuk. Ekkor született meg a gondolata, mihelyt teheti, az első adandó alkalommal ír a barátjának, Sándornak.

Még nagyon sokáig zakatolt velük a vonat, egyre távolabb kerültek a hazai földtől. Beletörődés, megnyugvás, egyhangúság uralkodott el rajtuk. Bálint egy csomag elrongyolódott kártyát vett elő, amivel egész nap játszottak. Elterelte kissé a figyelmüket a nyomorúságról. Bálint gyakran írogatott egy gyűrött füzetbe, amit napi rendszerességgel megtett. Egyik nap kiesett a noteszából egy csomagocska. Egy szőke hajtincs volt benne. Hirtelen utánakapott és lehunyt szemmel hosszan az arcához emelte. Látszott, hogy gondolatban nagyon messze jár. Boldogság terült el az arcán, mintha nem is a koszos, bűzös marhavagon padlóján állna, hanem hazai tájakon ölelné a kedvesét, akinek egy kiszabadult tincse az arcát cirógatja. A férfi felmászott az emeleti ágyra, és már nem jött le azon a napon. A vagonban sokan kaparóztak, a tetvek nagyon gyorsan szaporodtak közöttük. A bűztől, az éhségtől, a tetvektől mindenki szenvedett, hallgatagon viselték a mindennapokat. A vonat végre megállt Omszkban.

Gyalog kellett kimenniük a várostól két kilométerre található táborhoz. Végig az Irtis folyó mellett haladtak, az Om folyó torkolatán túl pillantották meg a tábort. Lassan, vontatottan mentek, erőtlenül lépkedtek, mintha a lábuk nem találná a ritmust ezen az idegen földön. Az internálótáborban felvették mindenkinek az adatait, majd a tábor orvosa végigsétált az újonnan érkezők előtt. Meleg levest kaptak, utána az őrök lekísérték őket a folyó torkolatához. Huba hunyorogva nézte a vizet. Nézte a bágyadt őszi napsütés játékát a végtelennek tűnő vízen, nézte a két folyó találkozását. Az Om folyó lágyan, simán folyt bele az Irtis hullámaiba. Huba Annára gondolt. Vágyott arra, hogy megérintse, érezze a haja illatát. Lehunyta a szemét, és maga elé képzelte az asszony mosolyát, vékony, kecses alakját, az érzéki, puha ajkait. Talán meg sem ismerné őt így az asszony. Huba soha nem gondolta, hogy ennyi mindent képes elviselni, rengetegen meghaltak a hosszú út alatt, és neki még mindig dobog a szíve, és megy, teszi egyik lábát a másik után. Soha nem gondolta, hogy a szíve, az a kemény kő szíve ennyire tud szeretni. A vágy, amit az asszony iránt érzett, egyre nagyobbra nőtt benne, itt távol térben és időben, még színesebben törtek elő az emlékek.

A parti kövek szürkés színeit a növényzet zöldje tarkította. A csonttá soványodott foglyok levetették az elnyűtt ruháikat, és a vízbe gázoltak, majd csoportosan szárítkoztak, egy nagyobb kőre telepedve. Egymás haját nyírták rövidre, a hajat elégették, ami között nyüzsögtek a tetvek. Petróleumos ronggyal dörzsölték át a fejbőrüket, hogy végleg megszabaduljanak az élősködőktől.

Néhány nap múlva, akinek volt pénze, vásárolhatott magának fehérneműt, takarót, meleg ruhát. Huba a tisztek barakkjába került, Márton és Bálint a legénységébe. Félhomály volt, amikor Huba a barakkba lépett. Egy petróleumlámpa gyenge fénye világította meg a helyiséget.

– Gyere erre, itt vagyunk mi, magyarok! – hallotta meg egy férfi hangját.

A hang irányába lépett, ahol egy csoport ült az egyik priccs szalmazsákján. Magas, vékony ember állt fel, hogy üdvözölje. Az Osztrák–magyar Monarchia egyenruháját viselte. A vékony fekete bajusza alatt a szája barátságos mosolyra húzódott. Magyar László volt a neve. Huba nem is figyelt a rendfokozatára.

– Látod, ott a gyékény mögött németek vannak, a kifeszített lepedő mögött osztrákok, de vannak itt csehek, románok, még néhány török is.

Napközben a táborból sok tiszt kijárt, a városból vodkát, cigarettát hoztak. Huba nem érezte jól köztük magát, nem tetszett neki, ahogyan az időt múlatták. Sokszor átment a legénység barakkjába, ami zsúfoltabb és koszosabb volt, mint a tiszteké, a priccseken nem volt szalmazsák sem. A padlózat döngölt földből volt, amit a talajvíz átnedvesített, feláztatott. Érezte az ázott föld és a levegő áporodott szagát. A szellőztetés csak az ajtón keresztül volt lehetséges ebben az ablaktalan, hatalmas helyiségben, ami inkább egy veremre hasonlított. Talán valamikor állatokat tarthattak itt. Nehezen szokott hozzá a szeme a félhomályhoz, mégis szívesebben tartózkodott itt, mint a tiszti szálláson.

– Vendégünk érkezett! – hallotta meg Bálint hangját.

– Menjünk ki a barakk elé – javasolta Huba.

– Nem a méltóságos úrnak való ez a levegő – jegyezte meg Márton epésen, de kiment ő is.

Kiültek az épület elé, kicsit odasütött még a késő őszi nap. Bálint lehunyt szemmel élvezte az októberi napsugarakat.

– Jelentkeztünk munkára a közeli tanyára – szólalt meg Márton.

– Mikor kezdtek? – kérdezte Huba.

– Holnap – válaszolta Bálint, miközben cigarettával kínálta Mártont. Márton mélyen és mohón szívott a cigarettájába, az arca két oldalon behorpadt, az arccsontján megfeszült a bőr. Lassan, élvezettel fújta ki a füstöt. Majd Hubára nézett.

– Neked nem kell dolgoznod, te tiszt vagy. Neked otthon is megvan mindened, meg itt is. Huba válasz nélkül hagyta Márton epés megjegyzését.

– Elintézzük, hogy esténkét meghívjanak téged is vendégségbe – mondta Bálint.

– Majd meglátom – válaszolt Huba.

– Most nem lehet válogatni, örülni kell, ha meghívnak – tette hozzá Márton.

– Tökéletesen tisztában vagyok a helyzettel – mondta Huba kimérten.

Bálint sehogyan sem értette a két férfi furcsa, különös kapcsolatát. Valami indulat íjként feszült közöttük, mégis, ha a másik bajban volt, egymás segítségére siettek.

Másnap Huba sokáig nézett a két társa után, akik elindultak a gazdaságba. Az idő egyetlen éjszaka alatt lehűlt, borús lett az ég, eső szemerkélt, ami átitatta a földet. A két férfi lassan haladt, a bakancsuk folyton a sárba ragadt.

Huba nem találta a helyét a táborban, már kora délután kiállt a szemerkélő esőbe, és a barakkjuk előtt várta őket.

Néhány nap múlva ő is meghívást kapott vacsorára.

– Holnap várnak téged is – mondta Bálint, amikor hazaértek a munkából.

– Csak hogy tudd, egyszerű emberek, és a vendéglátás nem olyan lesz, mint Egerben, a Vörös Rákban – közölte Márton, miközben a bakancsára ragadt sártól igyekezett megszabadulni. Hubát bosszantotta a megjegyzés, de nem szólt vissza.

– A gazdaságban egy öregember él az unokájával és néhány cseléddel, azok is mind nők. Káosz van az egész országban. Az öregember fiai közül az egyik a vörösöknél, egy másik a fehéreknél harcol. Az öreg Igor néha, amikor hírt kapott egyikről, másikról, tördelni kezdte a kezét. Van, amikor egymás ellen mennek a fiai. Rablóbandák is fosztogatnak, szerencsére még a tanyájukat nem látogatták meg.

– Mi holnaptól szállást is kapunk ott, Igor elintézte, hogy maradhassunk, hiszen ő és az a néhány nő nem tudja megvédeni magát – mondta Márton.

– Valószínűleg mi sem tehetünk sokat ezek ellen a hordák ellen, de ott maradunk éjszakára is, gyere el te is velünk – mondta Bálint Hubához fordulva.

– Levelet szeretnék eljuttatni a barátomhoz, és persze haza is. Pénzt is kérek, talán ideér a pénz is, ámbár ki tudja ebben a zavaros világban – jegyezte meg Huba.

– Igor és az unokája, Natasa biztosan segít neked ebben. Én is küldök levelet a feleségemnek – mondta Bálint.

Másnap délután Huba elindult a szemerkélő esőben. A bakancsa cuppogott a sárban, és egyre súlyosabb lett a ráragadó földtől. Ment már egy jó ideje, amikor megpillantott egy gyér fákkal körülvett épületet. A farönkökből épült nagy házon elöl három ablak volt, az oldalán szintén három. A délutáni szürkületben akkor gyújtottak világosságot. A ház mögött gazdasági épület állt. Amikor Huba letakarította a bakancsáról a sarat, kinyílt az ajtó és egy magas, szőke lány lépett ki rajta, aki, amikor meglátta őt, a kék szemében öröm és megnyugvás csillant meg. Orosz népviseletben volt. Sűrű, befont, búzaszínű haja koszorúként volt feltűzve a fejére. Hubára üdítőleg hatott a lány tisztasága, nyílt, mosolygós tekintete.

Nemsokára Bálint kukkantott ki, és beinvitálta Hubát. Egy kis öregember állt fel a kényelmes karosszékből, és néhány lépest tett felé. Az ősz szakálla a mellkasáig ért. A kékesszürke szemek barátságosan csillogtak. Intett egy szék felé, hogy Huba is foglaljon helyet. Márton is az asztalnál ült, és köszönésképpen bólintott a fejével.

Natasa szorgalmasan, kipirult arccal sürgölődött a tálalás körül. Talán még így szebb is volt, mint az első pillanatban. Szegényes étel került az asztalra, káposztaleves némi hússal, és sült krumpli. Feltűnt Hubának, hogy a lány Mártonra mosolyog legtöbbet. A vacsora végeztével Natasa két sült krumplit dugott Márton zsebébe, ezen a férfi jóízűen nevetett.

Huba rendszeresen minden este vendég lett itt náluk. A tisztek barakkjában élesen elkülönültek a különböző nemzetiségűek. Sokszor vitába keveredtek, és virtuskodással ütötték el az időt. Huba gyakran bement a városba is, itt majdnem szabadnak érezte magát. Vásárolt cigarettát vagy dohányt, hol fűszert vagy teát, mikor mit. Vett egy szép és meleg takarót Natasának, Igornak egy jó pipát, Bálintnak egy füzetet, amibe írhatja a naplóját, a verseit, vagy amit akar, Mártonnak cigarettát.

Az ebédlőben ültek mindannyian Igoréknál, amikor Huba is megérkezett. Átadta Igornak az új pipát, aki megelégedve nézegette. Natasa arca elpirosodott, amikor átvette és kibontotta az ajándékát. Tekintetével Márton pillantását kereste, de a férfi morcosan maga elé nézett.

– Azt hiszed, mindenkit levehetsz a lábáról az ajándékaiddal? – szűrte a szót a fogai közül, és szikrázott a szeme az indulattól.

– Csak kedveskedni akartam a házigazdáknak, ha már ide járok nap mint nap – csattant fel Huba, és farkasszemet nézett Mártonnal. – Egyébként meg nem tartozom neked számadással, hogy mikor mit teszek.

– Azt hiszed, minden nőt megvásárolhatsz? – lihegte indulatosan Márton, aki közben felpattant a székről.

– Nem szokásom, és nincs is szükségem arra, hogy pénzért vegyek érzéseket.

Natasa hol egyik, hol másik férfira pillantott. Nem értette a magyar nyelvet, csak annyit érzett meg, hogy a két férfi között a probléma ő és az ajándékba kapott takaró. Az arca kislányosan duzzogóvá vált, és felemelt fejjel otthagyta az ebédlőben a foglyokat, mintha megsértődött volna. A takaró ott maradt a széken. Azonban nemsokára visszajött, és kis idő múlva már rámosolygott Mártonra. A szeme villanásával, az arca rezdülésével, karcsú termetének finom mozdulatával játszott a férfival.

– Nataska, feladna nekünk egy levelet? – kérdezte Bálint a lánytól oroszul.

– Csak ha nem Márton feleségének küldik – mondta nevetve a lány. Huncut mosoly ragyogott a szemében, meg akarta tudni, vajon van-e a férfinak felesége.

– Huba írna a barátjának, meg haza is. Pénzt is kérne. Meg én is írnék a feleségemnek – válaszolta Bálint.

– Ez már három levél. Bemehetek a városba, és akkor feladom, de nem biztos, hogy megérkeznek a levelek ebben a zavaros időben – mondta Natasa, és Mártonra nézett.

– Te nem írsz senkinek? – kérdezte a férfit.

– Nem – válaszolta Márton rosszkedvűen. Bálint fordította a beszélgetésüket.

– Jaj, bátyuska, te huncut vagy! Nincs kinek? Nincs szép magyar asszony? – kérdezte Natasa huncut mosollyal.

– Van, de még sincs – válaszolta Márton egykedvűen.

Natasa sértődött arccal kivonult a szobából, de kis idő múlva visszatért, és a szemében már ott vibrált a közeledés vágya.

– Te lány, ne játszogassál velem! – csattant fel Márton, a szemét haragosan összehúzva.

Ott álltak egymással szemben, de a lány nem értette, mit mond neki a férfi, csak a szemét nézte, ami a hangnemet megcáfolva mégsem árulkodott haragról. Márton hirtelen átölelte Natasát, és hosszan megcsókolta. Bálint és Huba egymásra néztek, és magukra hagyták őket az ebédlőben.

Igorral a pitvarban találkoztak, akit igyekeztek szóval tartani, pedig már őszülő szemöldöke alól az ebédlő felé pislogott. Huba hangosan köhögött, mikor a házigazda az ajtó felé indult. Igor kíváncsian lépett be a helyiségbe. A pár szétrebbent. Igor szeme szikrákat szórt, de nem szólt semmit. Huba és Bálint is követte Igort. Feszültséggel teli, kínos csend telepedett a helyiségre.

Huba elbúcsúzott, és visszament a táborba. Az estét levélírással töltötte, Sándornak és az intézőnek írt. Sándortól információt kért, mi történt, amióta fogságba került. Itt semmi pontosat nem tudtak meg, a hírek zavarosak és ellentmondásosak voltak. Az intézőt, Gergelyt megbízta a gyerekek ügyeinek intézésével, és tájékoztatást várt róluk. Zsiga felől is érdeklődött. Natasa még azon a héten feladta a leveleket.

Néhány hét elteltével Huba mindig azzal az izgalommal ment Igorhoz, hogy talán azon a napon fog levelet kapni, de a hetek csak egyre teltek, és nem jött semmi válasz.

Egyik este csendesen kártyáztak, amikor kintről lónyerítést hallottak. Igor izgatottan ugrott fel, és puskákat vett elő a tálalószekrény alól. Mindenki kezébe adott egyet. Natasa riadtan oltotta el a világítást. A cselédasszonyok ijedt szemmel jöttek be az ebédlőbe. Minden ablakban elhelyezkedett valaki puskával, és csendben vártak. Szép tiszta idő volt, a felhők nem takarták el a holdat, az ablak előtti fa csupasz ágaival játszott a novemberi szél. Igor megpillantotta az első váratlan vendéget a liget felől. Várt. Nem lőtt. Abban reménykedett, hogy valamelyik fia érkezett haza. Talán túl sokáig várakozott, mert a lovasok már átugratták az alacsony fakerítést, és az udvaron táncoltatták a lovaikat. Majd az egyikük kiszabadította az istállóból az egyetlen otthon maradt öreg gebét. Natasa lőtt először a lovak elé, majd Márton is meghúzta a ravaszt. A lovak megbokrosodtak, és két első lábukat a levegőbe emelve nyerítettek. A támadók lehettek vagy tízen. A lövések után csak a lovak nyerítését és a paták csattogását lehetett hallani. Amikor az állatok kicsit megnyugodtak, a támadók elvágtáztak.

– Rablóbanda volt – szólalt meg Igor.

– Vajon vörös vagy fehér katonák voltak? – kérdezte Natasa. – Lehet, hogy visszajönnek, esetleg még többen is – tette hozzá.

– Lehet, hogy vörösök voltak. Bár azok semmitől nem riadnak meg. Úgy tudom, szegény cár atyánkat családjával együtt száműzték. Nagy erővel őrzik őket, még most is rettegnek tőlük, még így is – folytatta Igor, miközben széttárta a karját. Még alacsonyabbnak és vékonyabbnak tűnt. – Az a fránya Iván is köztük harcol. Nem erre tanítottuk az anyjával. Szegény anyja már nem érte meg ezt a szégyent.

– Maradj te is itt éjszakára – fordult Igor Huba felé. – Én nem félek már, mitől félnék? – tette hozzá, és aggodalmasan Natasára pillantott.

Bálint fordította magyarra, amit az öreg mondott.

– Jól van, apácska, nyugodjon meg – lépett hozzá Natasa, és megölelte a nagyapja vállát.

Az éjszaka nyugodtan telt, felváltva őrködtek. Nagyon hideg volt, Huba úgy érezte, a lelke is jéggé fagy, amikor kilépett, hogy felváltsa Mártont. A szél apró szemű havat kavart. Huba körbejárta a házat, majd megállt és figyelt. A szél zúgásán kívül semmi mást nem hallott. Visszament a házba, ahol félhomály volt, az ablakból egyébként az út irányába lehetett látni. Néha kiment, és óvatosan körbejárta az épületet, de már említésre méltó esemény nem történt.

Reggeli után visszament a táborba, Bálint is elkísérte. Amikor odaértek, meglepetten látták, hogy a foglyok felsorakozva állnak a tiszti barakk előtt. Egy orosz katona állt előttük, és egy tolmács.

– Minden fogoly szabad. Szovjet-Oroszország az imperialista hatalmak áldozatainak tekinti a foglyokat.

A foglyok csak az első mondatot értelmezték, szabadok!

Napok múlva döbbentek rá, nem kapnak pénzt, ellátmányt sem, és az őrök is elmentek. Bálint mindennap meglátogatta Hubát, néha ott is aludt. Éjjelente rablóhordák jelentek meg a táborban, akik végigfosztogatták a kevéske ételtartalékaikat. A foglyok őrséget szerveztek. Akik dolgozni jártak, azok úgy-ahogy megoldották az élelmüket. Esténként tábortűz mellett vitatták meg, mit is kellene tenni. Egyre hidegebbre fordult az idő, a szél szabadon szárnyalt a végtelen pusztaság fölött, a foglyok beszorultak a barakkba, és ott csoportokba tömörülve beszélgettek.

– Én elindulok haza, gyalog, vagy bárhogyan, amíg tehetem – kiáltott fel egy fekete hajú fiatalember.

– Én is veled tartok – hangzott több felől is. Az emberek odacsoportosultak. Huba megdöbbenve látta, hogy Bálint is közéjük áll. Odament mellé, és kicsit arrébb hívta. Nagy hangzavar keletkezett. Az egyik hadifogoly túlkiabálta a zsinatot:

– Én a vörösökhöz állok katonának. Kapok ruhát, élelmet, fegyvert, és talán közelebb kerülök a magyar földhöz. Akkor hazaszököm!

– Higgyétek el, ez a legbiztosabb módja, hogy életben maradjunk, ruhát és élelmet kapunk, és egyszer hazajutunk – mondta egy másik fogoly. Sokan gyűltek köréje is.

– Nem biztonságos egyik lehetőség sem – fordult oda Huba Bálinthoz.

– Mi a biztonságos, van itt most jó választás? Nincs! – mondta Bálint.

– Várjuk meg a békekötést, és akkor hivatalosan hazaengednek. Gondolj a hágai nemzetközi egyezményre! A tisztek mind ezen a véleményen vannak – érvelt Huba.

– Hallottad, nem tekintenek hadifoglyoknak, szabadok vagyunk! A ti helyzetetek egyébként más – válaszolta Bálint, és keserűen felnevetett. – Nem vagyok képes tétlenül várakozni! Mire várjak?

– Nagyon messzire kerültünk, több ezer kilométer lehet ide Magyarország. Amennyiben velük tartasz, megfagysz az úton, farkasok falnak fel, megtámadhatnak a vörösök, fehérek, vagy más garázdálkodó bandák – magyarázta Huba türelmesen. – Amennyiben a vörösökhöz csatlakozol, ki tudja, merre visznek?

– Hazamegyek – közölte határozottan Bálint. – Haza! – ismételte meg, gyöngéden ejtve ki a száján ezt az egyetlen szót: haza.

– Gondold át, én megvárom a békekötést. Túl messze vagyunk Európától, nagyon hosszú az út. Itt zavargások vannak és lesznek is. Egyébként is itt van a tél. Aránylag jó helyed van Igornál, várj te is velem – tartott ki az elhatározása mellett Huba.

– Nem várhatok egyetlen percet sem. Itt is megfagyhatok a barakkban, vagy Igor nyakán éljek? Engem vár a feleségem! – folytatta. Néztek egymásra, ez volt az első alkalom, hogy nem voltak egy véleményen.

Egy hét múlva indultak, akik nekivágtak az útnak, hazafelé.

– Nézd, a pénzem felét odaadom neked. Itt van ez a kabát, jó meleg, nekem egyébként is kettő van – mondta Huba, és Bálintnak nyújtotta a prémes kabátot, amit sikerült vennie a tiszteknek fizetett, utolsó ellátásra kapott pénzen.

– Nem fogadhatom el, neked is szükséged lehet rá – válaszolta Bálint.

– No, csak vidd, ne félts engem!

– Isten áldjon meg, testvér! – mondta Bálint, és átvette a kabátot és a pénzt is.

– Amikor hazaérsz, kérlek, menj el erre a címre, vidd el a levelemet. Vigyázz magadra! Adja az ég, hogy mielőbb és épségben hazaérj! – mondta Huba búcsúzóul. Bálint hirtelen átölelte.

 Lefogyott, rongyokba bugyolált kis csapat indult elszántan az útnak. Huba sokáig nézett utánuk. Apró szemű havat fújt, kotort maga előtt a téli szél, de ők mit sem törődve, előredőlt testtel indultak a városba, hogy vonatra szállhassanak. Hamar esteledett, és elnyelte őket a szürkület. Huba visszament a tiszti barakkba. A sűrű cigarettafüsttől félhomály volt benn. Lefeküdt a priccsére, és a gondolataiba mélyedt. Az egyik tiszttársa, László megállt fölötte.

– Meghívást kaptam Makarovhoz, három lánya van. Gyere velem te is, rád fér egy kis szórakozás. Várnak bennünket – mondta a férfi, és begombolta a kabátját.

– Köszönöm, de inkább itt maradok – válaszolta Huba.

– Ahogyan gondolod, barátom, én hívtalak!

Amikor kinyitotta az ajtót, a hideg bezúdult a barakkba. Huba cigarettára gyújtott, és nézte a kavargó füstkarikákat. Néhány évvel ezelőtt ez az ember lett volna, akit Huba barátjának érez, de mára már sok mindenben megváltozott a véleménye. Hirtelen lepte meg az álom. Hajnalkor lódobogásra ébredt, kinézett az ablakon, és legalább húsz lovast látott közeledni a táborhoz. Gyorsan öltözött, megrázta a szomszéd priccsen alvó társa vállát.

– Lovasok közelednek a táborhoz.

– Vörösök jönnek, ma készülnek útra azok, akik beálltak hozzájuk – válaszolta félálmában a társa, majd felült a priccsen, és álmosan pislogott. – Te is beállsz közéjük?

– Nem, dehogy – válaszolta Huba.

– Akkor jó, már azt hittem, elment az eszed – morogta a társa, és visszaaludt.

Huba nézte az ablakból a közelgő alakokat, akik már a tábor előtt táncoltatták a lovaikat. A legénység barakkjából sok ember jött elő. A szél feltámadt, és kotorni kezdte a havat. A csapat elindult a város felé, szedett-vedett társaság, rongyos ruhában, kis csomaggal a kezükben. A vaskályhában már rég kialudhatott a tűz. Huba kiment fáért, hogy begyújtson abból a kevés tüzelőből, ami még maradt. Elmerülten nézte a kályha nyitott ajtaján át a lángnyelveket, amikor valaki belépett a helyiségbe. Hátrafordult, Márton állt az ajtóban.

– Levelet hoztam – mondta Márton, és köszönésképpen megbillentette az egyik kezével a sapkáját.

– Gyere be, legalább megmelegszel.

– Na jó, csak egy kicsit. Natasa testvére hozta, Iván. Az előbb volt itt. Szerencséd van, hogy a lány nevére volt címezve – dörmögte, és átnyújtotta a borítékot.

Huba rögtön a feladót nézte, az egyik levél Sándortól jött, a másik az intézőtől. Sándor levelét bontotta fel előbb.

„Kedves Barátom!

Örömemre szolgált, hogy végre hallottam hírt felőled. Voltam a kúriában, személyesen mentem el, hogy pontos információt kapjak a hogylétedről. Igazán nem lehet okom panaszra, nagyon jó vendéglátásban részesültem. Ügyes ember az intéződ. Kérlek szépen, ő mindent beszerez, ami szükségeltetik. Itt volt például a burgonyarekvirálás. Hiába jártak házról házra a főszolgabírók a falvakban, ő roppant leleményes módon megelőzte őket, de sorolhatnék még sok mást is, amiben igen ügyesnek mutatkozott. Az emberek félnek a téltől, és egyszerre akar mindenki mindent megvenni. Nagyon felverték az árakat, de Gergely ügyes ember. Egy hetet tartózkodtam Egerben, nagyon jól telt az idő. Megismerkedtem a franciatanárnővel. Mondjuk, ennek Zsiga nemigen örült, furcsán viselkedett.

Kérted, számoljak be mindenről, mivel nem jutsz elegendő információhoz. A fegyverszüneti tárgyalások megkezdődtek az oroszokkal, amit béketárgyalások követnek majd. Lesz remény arra nézve, hogy hazajuthassál. A románok aláírták a fegyverszünetet. Az olasz fronton jelentős áttörést értek el a csapataink. Aggodalomra nincs okunk, viszont az amerikaiak hadat üzentek a Monarchiának. Nem tudom megítélni, ez mennyire befolyásolja a győzelmet.

Jó egészséget kívánok. Barátod, Sándor.”

Huba megnézte a keltezést a levélen. Még a múlt év végén írták. Azóta már annyi minden történhetett! Felpillantott a levélből. Márton őt nézte. Nem kérdezett semmit, de várakozás volt a pillantásában.

– Kaptál valami hírt az enyéimről? – kérdezte Márton később. Hubát meglepte a kérdés. Hirtelen a mindennapok józansága hullt rá. Az övéi. Ránézett Mártonra. A tekintetében harag és megvetés villant.

– A tieid? – kérdezte vissza Huba, és a szeme villámokat szórt.

– Csak mondd el, mi újság otthon – kérte Márton rekedtes hangon, miközben nagyot szippantott a cigarettájából. Huba néhány percig hallgatott, majd megszólalt:

– Egerben félnek az emberek az éhezéstől, gondolom úgy, mint más helyeken is az országban. Szabályozták az élelmiszer elosztását. Amerika hadat üzent a Monarchiának, de megkezdődhetnek a béketárgyalások az oroszokkal.

– Ez nem sok – állapította meg Márton.

Huba kibontotta a másik levelet is, amiben gondosan összehajtogatott pénz is volt.

„Méltóságos Huba úr!

Remélem, a levelem jó egészségben találja. A gyerekek ügyében eljártam, és elintéztem mindent, hogy bent maradhassanak az internátusban, amíg nem érkezik haza, Huba úr. A gazdaság ügyei rendben mennek.

Maradok tisztelettel: Kovács Gergely”

– Ebben a levélben nincs olyanról szó, ami téged érdekelhetne – mondta Huba, és Mártonra nézett.

– Igorhoz te is beszállásolhatod magad, még dolgoznod sem kell érte, hiszen van pénzed. Igornak is jó, mert tart a portyázó katonáktól, csavargó rablóbandáktól.

Huba maga elé nézett, hallgatott.

– Vagy útnak akarsz indulni te is? – kérdezte Márton.

– Nem mindegy az neked? – kérdezett vissza Huba.

– Tulajdonképpen mindegy – válaszolta mérgesen Márton, és köszönés nélkül kilépett az ajtón. Előrehajolt testtel haladt, a szél a kabátja alá bújt. Igyekezett összefogni magán a ruháját, de akkor a sapkáját repítette messzire a viharos szél. Huba sokáig nézett utána, és ebben a pillanatban gyűlölte ezt az embert. A szavai ott zakatoltak az agyában: kaptál valami hírt az enyéimről? Az övéi. Az övéi. Az a nő, aki után ő remegve vágyik. Biztos volt abban, hogy egy darabig nem megy a tanyára Mártont meglátogatni.