A Jánosi tanya1 és a körülötte elterülő síkság a szatmári püspökséghez tartozott. A termékeny fekete földjéből, az itt élő cselédek, summások kemény munkával kényszerítették ki a püspökség által elvárt jövedelmet, és a létfenntartást családjuk részére. A tanya közepén állt az iskola épülete, körülötte summás-házak és uradalmi cselédlakások ablakai nézték a borús őszi délutánt. Már látni lehetett, hogy a környező földekről lovas kocsikkal szállítják a letört kukoricát a majorság magtárához. A zsellérek és a már munkára fogható gyerekek fáradtan követték a szekereket.
Egy fekete autó érkezett az uradalmi épületek udvarára. Az asszonyok és a gyerekek előjöttek a zsellérlakásokból, és csodálkozva körbeállták a járművet.
Angéla, aki akkor helyettes tanítónő volt, az ablakon át látta, hogy egy volt osztálytársnője ül a gépkocsiban, Purgly2 Paulina, vagyis Baba, ahogyan mindenki becézte. Paulina fürgén ugrott ki a volán mögül. A divat szerinti egyenes szabású, bokáig érő, bézs színű ruhát viselt. A fején a ruhájától sötétebb, karima nélküli kalap alól dúsan göndörödött az ondolált3 haja.
Angéla gyakorlott mozdulattal kontyba tekerte hosszú, rakoncátlanul göndörödő fekete haját, lesimította az egyszerű szürke ruháját, megigazította az övét, és a lány elé sietett.
– Mondd, te azóta is nőttél, amióta nem találkoztunk? – kérdezte Paulina, majd végignézett Angéla magas, nyúlánk termetén, és lebiggyesztette a száját. Angéla nem válaszolt, az arcán zavart kis mosoly suhant át.
– Nahát, mondhatom a világ végére jöttél tanítani – folytatta nevetve Paulina. – Nem hiszem, hogy Horthy kormányzó úr tudja, hogy ilyen helyek is léteznek még az országban.
Angéla tudta, Paulina minden alkalmat megragad, hogy eldicsekedjen azzal, hogy ő a kormányzó feleségének közeli rokona.
– Gyere be – kérte Angéla a lányt.
– Nem hiszem el, hogy itt laksz! – mondta Paulina őszinte meglepődéssel, amikor a szobába léptek. Az ablakhoz ment, kitárta. Savanyú silószagot hozott a feltámadó szél, ami keveredett az istállók felől érkező trágyaszaggal. Paulina gyorsan vissza is csukta az ablakot.
– Nem bírom elviselni ezt a szagot. Hogyan élhetnek itt emberek? – kérdezte fintorogva.
– Nekik ez adatott meg – válaszolta dacosan Angéla.
– Na, jó! Ne vitatkozzunk ezen. Szerintem minden ember saját sorsának a kovácsa.
– Én nem így látom – mondta Angéla.
– Jól van, na! Azért jöttem, hogy elhívjalak a mulatságunkra, amit még a bácsikám megérkezése előtt tartunk. Két hét múlva rendezzük ezt a fogadást. Ezen a víkenden ott lesz a környék fiatalsága, szóval mindenki, aki számít. Meghívlak téged is, szeretném, ha zongoráznál nekünk – mondta egy lélegzetvétellel Paulina.
– Majd meglátom – válaszolta Angéla.
– Nincs kibúvó! Tudom, hogy három hónapig helyettesíted itt a tanítót, és a víkend előtti napon jár le a megbízásod, tehát el tudsz jönni – folytatta nevetve Paulina.
– Foglalj már helyet nálam – mondta Angéla, és rámutatott a szobában álló egyetlen székre.
– Rohannom kell. Majd küldök érted valakit, aki elhoz a kastélyba.
– Kikísérlek.
– Szörnyű egy hely – jegyezte meg Paulina, végignézve az alacsony kis házsoron. Odahajolt Angélához, belepuszilt a levegőbe, majd beült az autóba és elrobogott.
Angéla elgondolkodva nézett a távolodó gépkocsi után, és bár nem volt kedve elmenni a Paulina által szervezett összejövetelre, nem akarta megsérteni a lányt, akivel együtt tanultak Egerben, az Angolkisasszonyok intézetében, de soha nem voltak barátnők. Az együtt töltött évek alatt, néhány szót váltottak csupán egymással.
*
Angéla számára elérkezett az utolsó tanítási nap. A tanteremben fegyelmezetten ültek a tanítványai, és várakozásteli pillantással néztek rá. Végignézett a hátratett kézzel ülő gyerekeken, megállapodott a tekintete az értelmesen csillogó tekintetükön, majd a pillantása Rézin állapodott meg. Rézi vékony, kis, mezítelen lábával harangozott a pad alatt. Angéla arra gondolt, vajon milyen utat fognak bejárni ezek az apró lábacskák, milyen nehéz lesz neki az út, azon a mélyszegénységen át, amiben született. Nézte Rézi sápadt arcát, kócos vörös haját, kereste a kislány értelmesen csillogó tekintetét, de Rézi lehajtott fejjel, karját a mellkasa előtt összefogva, dacosan ült. Nem nézett rá.
A gyerekek sorban egymás után mentek ki a tanári asztalhoz, hogy búcsút vegyenek a tanító nénijüktől. Angélának minden kisdiákhoz volt egy-egy kedves szava, amivel elbúcsúzott tőlük. Árva Etel értelmesen csillogó tekintetében szomorúság bujkált. Vajon mi lesz ezzel a kislánnyal – suhant át a gondolat Angélában. A bátyjai is értelmes, okos gyerekek. Az előző tanító még egy öltözet ruhát is vett Etel bátyjának, hogy tovább tanulhasson, de a szüleiknek nem volt más választása, munkára fogták a fiút.
– Nagyon ügyes, okos kislány vagy Etel. Öröm volt téged tanítani. Tudom, hogy nemsokára Kömlőre költöztök ONCSA4 házba. Jó lesz ott nektek, ott is szeretni fog téged mindenki – mondta a kislánynak búcsúzóul. Etel szeme könnybe lábadt, amikor Angéla hosszan magához ölelte.
A gyerekek már szétszéledtek, csak Rézi ült még a padban, de lassan felállt ő is, és Angéla elé lépett.
– Gyere Rézi, szeretnék neked ajándékot adni – mondta Angéla. A kislány tétován nyújtotta neki a kezét. Elindultak a tanító-lakásba.
– Rézi, ez a tiéd. – mondta Angéla amint a lakásba értek, és átnyújtott a gyereknek egy magyar ruhába öltöztetett játék babát. A kislány kikerekedett szemmel nézte, majd óvatosan a babáért nyúlt, majd magához szorította. Szeméből csodálkozás sugárzott, és csak kis idő elteltével villant fel az öröm apró ragyogása.
– Várj! Itt a bekecsem, ezt is neked szántam! – mondta még gyorsan Angéla, és átadta Rézinek a virágokkal hímzett ködmönkét, amit még a gyámjától kapott a nagy háború idején, amikor Andrással Erdélyből menekültek. Előkerült a kis csizma is, amit Angéla a nagybátyjával hozatott Rézi részére Egerből.
– Egy néni jött hozzánk a minap – szólalt meg Rézi, és lesütötte a szemét.
Angéla megörült, hogy végre hallja Rézi vékonyka hangját, mert az édesanyja elvesztése óta a gyerek nem beszélt, kérdésekre sem válaszolt.
– Biztos segít nektek. – Angéla rámosolygott, és megsimogatta a kislány selymes, vörös haját.
– Nem tudom megtenni – súgta halkan a kislány.
– Mit? – kérdezte Angéla meglepetten.
– Azt, hogy édesanyámnak szólítsam.
– Te csak legyél jó kislány, idővel jobb lesz, meglátod. Nézd csak, ez a baba vigyázni fog rád. – A kislány nem válaszolt, még mindig magához szorította a játékot.
– Most menned kell! – szólt Angéla gyengéd hangon a gyerekhez, mert az ablakon át megpillantotta a napok óta a családnál tartózkodó tenyeres-talpas nőt. A kislány tétova léptekkel kilépett az ajtón, megfogta az asszony felé nyújtott kezét, és hátra-hátra nézve haladt a nő mellett.
Angéla mindent összecsomagolt, csak az autót várta az uradalomból, amit érte küld Purgly Paulina, volt osztálytársa.
*
Angéla már a harangláb mellett várakozott, mellette volt a földön az utazó kofferje. A lány nézte a tájat. A puszta fenségesen terült el, simán, szelíden találkozott a látóhatár szélén az ég kékjével. Észak felől a hegyek kékes színnel rajzolódtak ki a távolban.
A szántóföldön egy vadnyúl ütötte fel a fejét, majd tovairamodott. A közeli napraforgók már meghajtották a fejüket az ősz előtt. A tanyavilág épületein megcsillant a bágyadt őszi napsütés, majd a nap az ég és föld találkozásához ballagott. A földekről fáradt emberek vállukra vetett szerszámokkal jöttek a tanya felé. Angéla látta, hogy egy nagyobbacska gyerek a csoportból megtorpan, és az égen szárnyaló madarat követi a tekintetével. A fiú a tanítványa volt, de a szülei már munkára fogták, mint annyi más nagyobbacska gyereket itt a Jánosi tanyán.
Angélát egy autó zúgása zökkentette ki a gondolataiból, ami az itt élő gyerekek sorsa körül kalandozott. Nemsokára egy fekete, Ford típusú, nyitott tetejű kocsi gördült be az uradalmi épület udvarára, és megállt Angéla előtt. Egy magas férfi ugrott ki a kormány mellől. Sötétszőke haja a homlokába hullt. A szeme sarkában apró ráncok húzódtak meg, és az arca bal oldalán, a halántéka alatt egy forradás húzódott egészen az állkapcsáig, ami érdekessé, és harmincas évei ellenére idősebbé tette az első benyomást a férfiról.
– Kezeit csókolom! Lukács Angélához van szerencsém? – kérdezte a férfi komoly arccal, de huncut csillogással a szemében nézett végig a magas, karcsú lányon.
– Üdvözlöm! Lukács Angéla vagyok.
– Gulyás Miklós szolgálatára! – mutatkozott be a férfi, és egy hajtincset igazított el a homlokáról. – Szabad feltenni a csomagjait? – kérdezte mosolyogva.
A lány bólintott. Angéla akkor vette észre, hogy Rézi újra ott áll mellette. A kislány, amikor csak tehette, halkan, váratlanul megjelent, Angéla társaságát kereste, vagy csendben a tanítólakás küszöbén üldögélt, arra várva, hogy Angéla kilépjen az ajtón. Angéla leguggolt a kislány elé, és átkarolta.
A férfi kinyitotta az autó ajtaját, de a lány még mindig a gyerekkel szemben guggolt. Miklós nézte Angéla gyöngédséget, szeretetet sugárzó arcát, és nem tudott betelni a látvánnyal. Megtetszett neki a lány, ibolyaszínű szeme, a fekete, göndör hajából tekert régimódi kontya. Miklós nézte Angéla magas, domború homlokára göndörödő tincseket, a lány cakkos ívű száját, ami gyerekes vonást kölcsönzött a nem túl szabályos arcának. A lány egyszerű öltözet viselt, egy fekete szövetruha volt rajta, fehér csipkegallérral, és egy fekete övvel. Nagyon fiatal, talán tizennyolc, maximum húsz éves lehet, állapította meg magában Miklós. Meg kellett állapítania azt is, hogy ez a fiatal nő gyönyörű, vonzó és más, mint akiket eddig ismert.
Angéla megérezte, hogy Miklós nézi, rápillantott, és elvörösödött.
– Bocsánat – szólalt meg végre Angéla, amikor észrevette, hogy a férfi már kinyitotta neki a gépkocsi ajtaját.
– Semmi probléma, Angéla kisasszony – válaszolta Miklós, és egy pillanatra zavarba jött, mint akit rajtakaptak valamin.
Az asszonyok és a gyerekek előjöttek a zsellérlakásokból, és csodálkozva körbeállták a járművet.
Angéla elköszönt az ott ácsorgó emberektől, néhány gyerek odafutott hozzá, és átölelték, majd Angéla beszállt az autóba, és a gépkocsi elindult a Purgly kastély irányába. Angéla nézte a kocsi után futó mezítlábas gyerekeket, amíg elnyelte őket az egyre növekvő távolság és az alkonyat.
Miklós néha ránézett a mellette ülő lányra, aki gondolatba mélyedt arccal nézte a tájat. Miklós annyit tudott a lányról, hogy gyönyörűen zongorázik, és Paulina szeretné meglepni a vendégeit a lány játékával. Paulina nevetve hívta fel a figyelmét, hogy Angéla egyszerű teremtés, pedig jókora vagyont örökölt, ennek ellenére teljesen puritán módon él. Paulina közölte vele, ő biztosan utazásra költené az örökölt vagyont Angéla helyében. Paulina lekicsinylő kacagása jutott Miklós eszébe, amikor ismét rápillantott a mellette ülő lányra.
Miklós sóhajtott, és érezte az ázott föld szagát, az avarrá váló növények szúrós illatát. Ismét a lányra pillantott, aki még mindig szomorúan, elgondolkodva nézte a tájat. Az este szürke köpenyt terített a végtelen síkságra, amikor a kocsi begördült a Purgly-kastély elé. Paulina futva jött eléjük. Szívélyesen üdvözölte Angélát, majd egy lépést hátralépett, és úgy vette szemügyre a vendégét.
– Gondolom, Miklóssal már összebarátkoztál az úton. Ő a külügyminisztériumban dolgozik – mondta Paulina Angélához fordulva, és beléptek a hatalmas szalonba. A szalon közepén megálltak, és Paulina újra szemügyre vette vendégét. Megrázta a fejét, a rövid bubifrizuráját összefogó pánt kövecskéin megcsillant a hatalmas csillár fénye.
– Nem baj, majd itt megváltoztatjuk neked is a frizurádat – mondta lelkesen, és hangosan kacarászott. – Az apám autót vett, és már én is tudom vezetni. Mindig jól dönt, ugyanis a válság5 miatt bezárták a gyárat. Nagyon kedvezményes áron tudta most megvenni, hiszen ki költ most ilyen drága dolgokra, ha nem ő.
Könnyedén, gond nélkül ömlöttek, csilingeltek a szavak meggypirosra rúzsozott szájából. Mondanivalója, mint egy folyam, zúdult Angélára. Paulina egy gyors mozdulattal a szobalány felé fordult, aki az ajtónál állt, fekete egyenruhája fölött hófehér kötényt és fehér fityulát viselt:
– Előkészítetted Lukács kisasszony szobáját?
– Igen. Már reggel ellenőrizte, kisasszony – válaszolta a szobalány készségesen.
– Persze, persze. Rém szórakozott vagyok mostanában, azt sem tudom, hol áll a fejem – mondta Paulina nevetve, és az emeleti szobák felé vezette Angélát.
– Tudod, nagy fogadás lesz itt Horthy Miklós kormányzó úr tiszteletére, de előtte a környék fiataljai itt lesznek ezen a víkenden.
Miklós a lépcső aljánál megállt, és tekintetével követte a lányokat. Angéla legalább egy fél fejjel magasabb volt Paulinánál, és még törékenyebbnek látszott a telt idomú Paulina mellett. Miklós elmélázva nézte a lányokat, és észre sem vette a helyiségbe belépő Istvánt.
Üdvözölték egymást, majd kezet ráztak. Egyforma magasak voltak, csak Miklós szikárabbnak nézett ki az izmos, sportos testalkatú barátja mellett.
– Látom nagyon elábrándoztál – mondta István. Elnevette magát, és huncut pillantással ő is a lányokat követte a tekintetével. Kis elismeréssel biccentett, majd az arcán önelégült mosoly vibrált.
– Elgondolkodtam – válaszolta Miklós, és somolygott.
– Kijössz velem a teraszra elszívni egy cigarettát? – kérdezte István, és megigazította a lovaglónadrágját.
– Természetesen kimegyek, jól esne most egy jófajta füstölnivaló. Hogyan zajlott le délelőtt a lovaspóló? – kérdezte Miklós.
– Nagyon hiányoztál a csapatból, de azért megnyertük.
– Látom, hogy most is lovagolni voltál.
– Ez egy szerelem, kedves barátom. Szeretem, amikor a ló felveszi az ütemet, amit diktálok neki. Itt a kastély melletti istállóban pompás telivérek vannak. Ki nem hagynám, ha tehetem – mondta István, majd beletúrt rövidre nyírt fekete hajába.
Közben kiértek a teraszra, ahol fehér asztalokat és fonott, fehér fotelokat helyeztek el a vendégek részére. A kastélyt körülvevő parkban már égtek a lampionok. István hanyag mozdulattal lehuppant az egyik fotelba, elővette az ezüst cigarettatárcáját, és megkínálta Miklóst, majd ő is kivett egy szálat. Várta, hogy Miklós tüzet adjon neki. Lassan, élvezettel szívott bele a jófajta dohányba, és füstkarikákat eregetett a levegőbe.
– Ezt a cigarettát6 Egerben gyártják, a dohánygyárban – jegyezte meg István. Miklós elismerően bólintott, egy mély slukkot szívott a cigarettából. Egy darabig csendben ültek, élvezettel fújták ki a füstöt.
Egy magas nyúlánk férfi lépett hozzájuk.
– Csatlakozhatok az urakhoz? – kérdezte a férfi.
– Természetesen kedves gróf – válaszolta István. – Engedd meg, hogy bemutassam a legjobb barátomat, Gulyás Miklóst, aki egy orosz bojár fia.
Miklós felállt és kezet nyújtott a fiatal grófnak, miután a fiatalember is bemutatkozott, majd helyet foglaltak. A gróf hátradőlt a széken, és cigarettára gyújtott.
– Jut eszembe, az apám barátja Héjjas Iván7 ismert egy orosz férfit, ejnye, a neve nem jut eszembe. – A gróf összehúzta a szemöldökét, majd bosszúsan legyintett. – A lényeg az, hogy az is egy orosz bojár fia volt. Azt apám barátja el van ragadtatva tőle. Azt mondta, hogy annak ellenére, hogy az apja orosz, mégis igaz magyar ember. Az egyik legjobb, leghűségesebb katonája volt. Tagja volt a Rongyos Gárdának, és részt vett a Sopron melletti összecsapásokban. Remek katona volt, nagyon leleményes, jó stratégiai érzékkel bírt. Az apja rejtélyes körülmények között halt meg, de erre már nem figyeltem oda, mert untatott az öregek politizálása, és bosszantott, hogy az apám is annyira dicsérte azt az embert.
István cigarettával kínálta, a gróf élvezettel fújta ki a füstöt, majd váratlanul felpattant.
– Ha megbocsájtanak az urak, nekem mennem kell. Egész éjszaka kártyáztam a múlt éjjel, és most ki kell békítenem a feleségemet – mondta. Istvánra kacsintott nevetve, majd bement a kastélyba. Miklós megkönnyebbülten nézett utána.
– Közismert személy vagy kedves barátom, kész legenda – jegyezte meg István. Miklós bosszúsan legyintett.
Valaki kinyitotta a terasz fölötti ablakot az emeleten.
– Itt lesz Bánfalvy István is. Tudod, az már nyílt titok, hogy nemsokára megkéri a kezem – hallották meg a férfiak Paulina hangját.
– Az a Bánfalvy, akit mindig figyeltünk Egerben, amikor a misére mentünk? – kérdezte egy kellemesen lágy női hang.
– Persze, hogy ő, te kis csacsi. Jó parti, nekem elhiheted – mondta Paulina, és hangosan kacagott. – Tudod, nála be kell vetni a női praktikákat. Ő nem az őszinte odaadást szereti, hanem a játékot élvezi. Néha kell egy kicsi flört mással, és akkor észhez tér a doktor úr. Befolyásolható is, a mama kedvence, a mamával is jóban kell lenni, és nekem azzal nincs gondom.
– Én nem hiszek a praktikákban.
– Jaj, te kis naiv. – Paulina kacarászott, majd mondott még halkan valamit, amit a férfiak már nem hallottak, csak Paulina vihorászását.
A két férfi egymásra nézett. István tekintete haragosan villant, majd újra rágyújtott. Mélyen beleszívott a cigarettájába.
– Baba mindent elér, amit akar – állapította meg Miklós a cigarettafüstöt követve a tekintetével, és kötekedve mosolygott.
– Nem hiszem el, hogy az anyám már megint szövögeti a hálóját! – csattant fel István. Összehúzta fekete, sűrű szemöldökét, az indulat eltorzította szabályos vonásait.
– Úgy látszik, az anyák már csak ilyenek – válaszolta szórakozottan Miklós.
– Nem veszi tudomásul, hogy ebben az egyben nem engedek beleszólást. Tudok én választani magamnak.
– Tudom, ragadnak rád a lányok – jegyezte meg Miklós somolyogva.
– Meg a lányos anyák – tette hozzá István, és vigyorgott. Egy kis ideig hallgattak, fújták a füstöt, majd István törte meg a csendet:
– Mondd csak, ki az a titokzatos, rejtélyes csodabogár, akit magaddal hoztál ma este?
– Az a lány nem neked való – válaszolta Miklós berozsdásodott hangon.
– Honnan tudod?
– Úgy értem, a mamád nem fogadná el őt, meg egyébként sem illene hozzád – igazította ki magát Miklós.
– Látod, az meglehet, de tudod, kedves barátom, minden nőt le lehet venni a lábáról.
– Tudom, ismerlek téged – mondta Miklós.
– Te is megéred a pénzed.
– Most nem rólam van szó, hanem erről a lányról.
– Gondold el, milyen nagy kihívás egy ilyen lányt megkapni. Fogadni mernék veled, hogy nekem sikerül – mondta nevetve István.
– Azt ajánlom, ne tedd! – válaszolta Miklós, és keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt.
– Hiszen csak eljátszottam a gondolattal – mondta István, és huncut fény csillant a szemében.
– Mondom még egyszer, hogy ne tedd! – ismételte meg Miklós, és összehúzta a szemöldökét.
– Jól van, ne aggódj! Hallhattad, én Paulinát fogom elvenni – válaszolta István önelégült mosollyal. Kezét a feje mögé tette, a mellkasát kihúzta, és nevetett. – Most bemegyek átöltözni, már kellemetlenül érzem magam a lovaglóruhában – tette hozzá.
– Megértem, a vacsoránál úgyis találkozunk az asztalnál.
István felállt, nyújtózott, majd egyenes tartással sétált a bejárathoz. Miklós elgondolkodva nézett maga elé, majd újabb cigarettát vett elő és rágyújtott.
*
Angéla kirakta az utazótáskáját, de csak néhány ruhát talált elfogadhatónak, amit ebben a társaságban viselhet. Végül egy sötétkék ruhát választott, fehér gallérral, majd a tükör elé állt, amikor Paulina viharzott be a szobájába.
– Így akarsz jönni? – kérdezte meglepetten.
– Így.
– Gyere! Nemsokára vacsora! Most hozattam egy tucat göncöt, választhatsz belőle – szólította fel Angélát, ellentmondást nem tűrő hangon.
A vacsoránál legalább húsz ember gyűlt össze. Az asztalfőn méltóságteljesen Paulina apja foglalt helyet. Tőle jobbra és balra az idősebb vendégek, majd az asztal végén, két oldalon a fiatalabb nemzedék. A kristálycsillár fénye megcsillant az ezüst evőeszközökön, a poharakon, a porcelántányérokon. Angéla feszélyezve érezte magát. Egyrészt a Paulinától kapott ruha miatt, amiben másnak, idegennek érezte magát, másrészt zavarta a szemben helyet foglaló fiatal orvos figyelme és Paulina hangos, kirívó nevetése. István néha beletúrt a rövidre vágott, sűrű fekete hajába, és a vele szemben ülő lányra nézett. Angéla zavartan sütötte le a szemét, úgy érezte a férfi tekintete nyomán ég, lángol az arca.
A személyzet feltálalta az ételt. Angéla attól félt, egy falat sem megy le a torkán. Remegett a keze, amikor az evőeszközökhöz nyúlt. Rettegett a gondolattól, hogy lelepleződik az István iránti rajongása. Félelemmel töltötte el a gondolat, hogy az érzései láthatóvá válnak, olyan lesz a lelke, mint egy nyitott könyv, vagy mint egy átlátszó üveg. Félt, hogy nevetségessé válik. Az érzései átvették az uralmat a teste, a gondolatai fölött. Miklós ült mellette, és amikor ő remegő kézzel vizet akart tölteni magának, Miklós megérintette a karját, és töltött neki. Ő ránézett a férfira, és hálásan megköszönte. Vacsora után felment a szobájába, és lefeküdt. Eszébe jutottak az Angolkisasszonyok intézetében töltött évek. A növendékek rendszerint az apácákkal mentek a misére, sorban, kettesével. Gyakran elsétált mellettük István. Mindig kifogástalan öltönyt viselt, mellényzsebéből kilógott a zsebórája ezüst lánca. A kalapja rendszerint kicsit ferdén volt a fején, és sétapálcát lóbált a kezében. Sok növendék szerelmes volt a férfiba, ő is mindig arra várt, hogy találkozzon a pillantása a férfi olajosan csillogó szemével, ami az évek alatt egy alkalommal meg is történt. Nem gondolta akkor, hogy egyszer egy társaságban lesz vele.
1A Jánosi tanya közigazgatásilag Sarudhoz tartozott, majd 1945-ben egy földcserével Kömlőhöz került.
2A jószáshelyi Purgly család egyike a XIX. században nemesített magyar családoknak, akik rokonságba kerültek a Horthy családokkal. Az itt szereplő Paulina azonban a szerző által kitalált személy.
3Sütővassal, vizes haj becsavarásával hullámossá, göndörré teszi a hajat.
4ONCSA-házak 1930-as években épültek. Az elnevezés az Országos Nő- és Családvédelmi Alapot jelenti, ami a Horthy-rendszerben működött, és nagyon szegény családoknak sokfelé épített házakat. Jutányos áron adták oda ezeket, volt, akinek ingyen.
5A nagy gazdasági világválság a tőkés világ 1929–33 közötti túltermelési válsága.
6Dráma cigarettamárkát gyártott a harmincas években az egri dohánygyár.
7Vitéz Héjjas Iván (Kecskemét, 1890. január 19. – Vigo, Spanyolország, 1950 decembere) katonatiszt, országgyűlési képviselő.