Párhuzamos vonalak

Úgy érezted meg kell sebezned, pedig őszintén, gyermeki szívvel szerettelek, és ez káprázatnak tűnt ebben a háborgó, hazug világban. A köztünk levő korkülönbség áthidalhatatlannak tűnt, mert téged már fogva tartottak a múlt tapasztalatai. Nem volt már sem fekete, sem fehér az álmaidban, szürke volt minden, de nekem a mai napig színesek az álmaim. Vörösnek látom a tulipánt, a mohát zöldnek, a hollót feketének, a kimondott szavakat igaznak, az érzést őszintének, minden praktika és fondorlat nélkülinek.

Te tiltakoztál az érzés ellen, ami áramütésként futott végig az idegpályáidon, de hallgatásba burkolóztál, nem mondtad soha, hogy szeretsz. Megijedtél. Bevallom én is féltem. Egyik délután őszintén elmondtad, nem akarsz hozzám tarozni, mert nem tudsz, és nem is akarsz senkihez kötődni. A homokot magával sodorja a szél, homok voltál a sivatagban, amit magával ragadott annyi könnyű csók, múló vágy a forró éjszakákon, és mégis magányos éjszakákon egyedül, vacogtál, mert valaki, valamikor megsebzett téged is.

Akkor úgy éreztem, elvitted egy időre magaddal a színeket. A tiltakozásom csak néma kiáltás volt csupán az esti fák alatt. Úgy éreztem a szabadság csak akkor ér valamit, ha megküzdök érte, kiharcolom magamnak, de úgy, hogy csak elém dobtad, nem tudtam mit kezdeni vele. Én ünnepi ruhába öltöztem, felvettem a tűsarkú cipőm, így táncoltam át sok-sok éjszakát, és nevettem, mert nevetve sírnak a bohócok. Sokszor csak a zenét hallgattam, aztán valakivel baktattam az úton hazafelé, és csodálkoztam, hogy nem ismeri Ady, József Attila, vagy Radnóti verseit, amit mi ketten régen együtt szavaltunk az őszülő fák alatt a sétányon. Nem volt ott más akkor, csak mi ketten és Radnóti sorai: „Hangod befonja álmom, s szívemben nappal újra megtalálom, hát hallgatok, míg zsong körém felállván sok hűvös érintésű büszke páfrány.”

És mi otthagytuk a vers sorait a fák alatt. Nagyon régen nem jártunk már arra, és azóta már a tél hideg keze végigsimított az alvó fákon, megdermedt a világ körülöttem. Váratlanul feltűntél egy álmos, téli délután, engem kerestél, aztán újra és újra jöttél. Soha nem tudtam mikor érkezel, meddig maradsz, de jó volt veled, úgy éreztem, ilyenkor élek. Szavaltunk, nevettünk és zenét hallgattunk. Néha meglátogattuk az öreg sétányt. Minden csókom az utolsónak szántam, hiszen mi mindig szavak nélkül búcsúztunk. Nem kérdeztem mikor jössz újra, és meddig maradsz, vagy jössz-e még valaha. Később sokszor álltam a hólepte fák alatt, és Ady versét idézem halkan: „Egymás húsába beletépünk, S lehullunk az őszi avaron”, mert akkor már bántottál mindig, mindenhol. Méltatlan volt hozzád, hozzám és az érzés tisztaságához is a bántás. Én felvettem a legszebb ruhám, táncoltam és nevettem, hiszen szabad voltam, és tudtam, kimondatlanul is tudtam, ez fáj neked.

Ott ültél egy homályos sarokban, cigarettafüstbe burkolózva, és engem néztél.

Úgy éreztem, szűk lett a kettőnk számára a város. Felhívtalak telefonon, hogy elköltözök a városból. A vasútállomáson még láthatsz.

A városka állomásán várakoztál rám. Emlékszem a váróterem kovácsoltvas padjának mintázatára.

Elmúlt a pillanat, és te némán hagytad, hogy felszálljak a vonatra, némán hagytad, hogy a szerelvény másfelé vigye az életem.

Mielőtt megdermedt a világ körülöttem, még befejeztem, amit éppen csináltam, automatikusan felszálltam a vonatra. Úgy éreztem, porba hullott az idő. Néztem az égen a párhuzamos vonalakat, amit egy repülőgép rajzolt a feltűnően kék nyári égboltra. Tudtam soha nem lesz már semmi olyan, mint azelőtt, és én tehetetlen vagyok. Lehunytam a szemem és a vonatablakból újra az égboltra néztem. Hiába tűntek el a sávok az égről, úgy éreztem beleégett az agyamba a vonalak párhuzamossága. Érdekes, tűnődtem magamban, vannak események, amikor egy kép, egy hang, egy illat kövesedik bele az időbe.

Nem érzel még semmit, csak a váróterem kovácsoltvas padjának mintázatát bámulod, vagy a telefonkagylót látod, ami az imént kicsúszott a kezedből, és tehetetlenül himbálózik a zsinórján. Eddig ezeknek a dolgoknak nem volt jelentősége a számodra, de ettől kezdve összefonódik a semmivel, a hiánnyal, amivel együtt kell élned.

Nem tudom meddig bámultam ki a vonatablakon. Némán futott el velem az idő, hogy aztán felocsúdjak és mellbe vágjon az érzés, a hiánya az együttlétnek, a végleges döntés súlya, amit ki nem mondott szavaiddal hagytál. Amikor visszagondolok rá, először csak a párhuzamos vonalakat látom, vagy az árván himbálózó telefonkagylót, vagy a kovácsoltvas pad mintázatát. Mindegy mit, de az érzés összeforrt vele. A sínek egymás mellett futottak végig az úton, de soha nem érintik meg egymást.

Ezer év telt már el azóta, és én visszajöttem ebbe a városba. Megfizettem a tévedéseimért, megszenvedtem a magamba zárt érzésekért.

Várok a buszmegállóban, nézem, az égen egy repülőgép fehér csíkot húz maga után, ami lágyan szétfoszlik, eltűnik, mint a hosszú időn át dédelgetett emlék. Te is odaérsz a megállóba. Nézzük egymáson a változást, te epés megjegyzést teszel a ráncaimra. Durva, udvariatlan dolog, de én mosolygok. Rég elfogadtam az idő múlását, a ráncaim az életemről mesélnek. Tudnod kell, hogy küzdelmes, de szép és teljes az életem. Tudom, hogy bántani akarsz, te már csak így tudsz szeretni vagy gyűlölni engem. Nézem a szemed, és látom a tekintetedben a kételyt, a ki nem mondott kérdést az érzés tisztaságáról, igazságáról, de nem kérdezed meg, mert félsz, hogy végleg elveszted a színeket, amik mindig ott voltak, ott lapultak a szürkeség mögött.

Ez az örökséged tőlem, ez a kétely. Olyanok vagyunk, mint két párhuzamos vonal, amik soha nem találkozhatnak, és amik soha nem érinthetik egymást. Párhuzamos vonalak vagyunk, egy elcsúszott idősíkban. Belém marsz újra, annyi év után is, de tudom, hogy elbújtam a homlokod mögött, a csendesen csordogáló patak mellett lehunyt szemhéjad mögött ott lapultam sok-sok éven át. Tudom, hogy a sétányon, ha arra jársz, a szél Radnóti Miklós versét suttogja az őszülő fák alatt.

*

Ott állsz a buszmegállóban, és nézed a feltűnőek kék égbolton végigsuhanó repülőgépet. Még akkor is az égboltot bámulod, amikor már csak a kondenzcsíkokat lehet látni.

Rajtad is fogott az idő. Epésen meg is jegyzem, amint odaérek hozzád. Egy közömbös félmosoly jelenik meg az arcodon.

Vajon mennyire változtatott meg valaki, – tűnődök magamban. Mennyire lettél más akaratának a rabja? Én nem változtattam volna rajtad semmit, úgy voltál tökéletes, ahogyan megismertelek. Tudom megbántottalak. Visszaadtam a szabadságodat. Akkor közömbösen néztem, ahogyan küzdesz az előretörő könnyeiddel. Nem tudsz szépen sírni, eltorzulnak a vonásaid. Úgy sírtál, mint egy kisgyerek, még el is maszatoltad a könnyeid. A szempillafesték fekete csíkot hagyott az arcodon, és az őszi szél még jobban összeborzolta az amúgy is mindig kócos hajadat. Azt mondtam, most úgy nézel ki, mint egy bohóc. Te néztél rám, elapadtak a könnyeid, azt mondtad, hogy fogalmam sincs, hogyan sírnak a bohócok, majd hallgattál. Azt mondtam nem valódi az érzés, ami hozzád köt. Olyan vagyok, mint a homok a szélben. Megvonaglott a szádszéle, amikor azt mondtad, hogy legyünk barátok. Megkönnyebbülést éreztem, hogy nem kell elköteleződnöm és nem vállunk el haraggal.

Mindenhol kerestelek néhány hét múlva. Néha csak meghúzódtam egy homályos sarokban, és néztelek. Te táncoltál, nevettél és mosolygott körülötted a világ. Váratlanul megkerestelek, többször elmentem hozzád. Úgy éreztem nem kell a szó, mert elég a csók és az ölelés, de neked nem volt elég. Egyik este láttalak, mással sétáltál a barnatörzsű fák alatt. Úgy éreztem, megtagadtál, elárultál. Talán a verset is elszavaltad.

Bántottalak, ahol csak tudtalak, mert fájt a felismerés, boldognak látszol nélkülem.

Nem tartottalak vissza. A levegőben lógtak a ki nem mondott szavak. Néztem, ahogyan a párhuzamos síneken elrobog veled a vonat. Elmentél és magaddal vitted a színeket. Szürke lett a város nélküled. Porba hulltak a napok, a hónapok és az évek, elvetélt szavak, elmaradt csókok, ölelések árnyéka kísért.

Most mégis itt élsz karnyújtásra tőlem és soha nem érhetlek el. Olyanok vagyunk, mint fenn a ragyogó égbolton a kondenzcsíkok, párhuzamosan futnak, és soha nem érintik meg egymást. Mint mi. Csupán egy dolgot szeretnék megkérdezni tőled, de bevallom, félek, hogy végleg magaddal viszed a színeket.

Beérkezett a buszod. Én az ellenkező irányba megyek. Még át kell mennem a zebrán, a túloldalra. Mosolyogva nézel a busz ablakából, mert tudod, hogy miattad jöttem ide erre az oldalra. Talán azt is tudod, mit szeretnék kérdezni tőled, te gonosz dög.