A számkivetett

Befejezés

A Tigris folyón sorban érkeztek a viking hajók a Kerek Város kikötőjébe. Olaf már órák óta ténfergett a sátrak között, és szemmel láthatólag keresett valamit, vagy valakit a vásárban. Megtorpant egy sátor előtt, és úgy érezte, hogy földbe gyökerezett a lába. A vásárlók arrébb taszigálták, de ő igyekezett elkapni a kufár pillantását. Az árus szőke, nem túl hosszú haja hátul egy lófarokban volt összekötve. Gondosan nyírt szakállat és bajuszt viselt. Tengerkék szeme szeretettel csillant, amikor egy kisfiú a ruhájába kapaszkodott.

Olaf a kufárt nézte. A férfi felemelte a kisfiút. Erős, széles testén megfeszült a könnyű kelméből készült ing, a mellkasa egy része láthatóvá vált az ing hosszú kivágásánál. Nyakában ezüstláncon kereszt lógott, ami eltakarta a férfi sebhelyének egy részét. Olaf azonnal megismerte a törzsének a billogját a férfi mellkasán. A hegek jól kirajzolták a számkivetettek jelét.

– Lív, Hakon elálmosodott, le kell fektetni! – mondta a férfi és a sátor belsejébe figyelt.

Egy törékeny asszony jött elő a sátor mélyéből, a szép szabályos arcát dús fekete haj keretezte, ami a háta közepéig ért. Lehajolt és magához ölelte a kisfiút.

– Sagákat énekelj neki, azokat szereti a legjobban – szólt a távozó nő után a férfi.

Az asszony a sátor mögött veszteglő viking hajóhoz vitte a gyereket, és letelepedett vele a vitorla árnyékában. Egy vászonkosárba fektette a kisfiút, és a lábával ringatta a kosarat. Egy másik kosárból kivett egy babát, és szoptatni kezdte.

Olaf újra a férfit nézte. Összekapcsolódott a tekintetük, Olaf abban a pillanatban tudta, hogy Baggi is felismerte őt. Öröm csillant a szemében. Baggi intett a segédjének, aki a hajóról árut töltött fel a sátorban, hogy vegye át a helyét.

Már alkonyodott, de még forrón perzselt a nap. Baggi Olafhoz ment és átölelték egymást, majd egy játékos mozdulatot tettek, mintha birkózni akarnának. Mint régen. Nagyon, nagyon régen. Nevettek mindketten.

– Gyere, legyél a vendégünk – invitálta Baggi Olafot, és a hajója felé intett, ahol az evezősök már tüzet gyújtottak a vacsora elkészítéséhez.

Olaf bólintott.

– Inkább menjünk a folyópartra, amíg az embereim elkészítik a vacsorát – szólalt meg újra Baggi. – Sok mondanivalónk lesz egymásnak.

Leültek a folyóparton, a lemenő nap az utolsó sugaraival még megérintette a tájat, és a forró levegő végignyújtózott az alkonyatban. A távolból látták, hogy megjelentek a kintornások, és megkezdődött a vásári mulatság.

– No, de mesélj, mi történt odahaza? – kérdezte Baggi, és feszült várakozás vibrált a tekintetében.

– Nagyon megváltozott ott minden. Az apád hirtelen elgyengült, egyre erőtlenebb lett, miután te száműzött lettél. Felszabadított engem, mielőtt megtért az isteneihez. Megkért, hogy ne én kísérjem el. Pompás temetést rendezett neki a törzs.

– Ki kísérte el?

– A legkisebb lánya.

Baggi maga elé meredt. Tompa csend telepedett közéjük.

– Ki vette át a helyét? – kérdezte Baggi kiszáradt torokkal.

– Alf lett a törvénytudó.

– Nem látom itt a tengeren, még soha nem találkoztam vele, de a fiaival sem.

– Nincs náluk a napkő – jegyezte meg Olaf.

– Egyébként sem tudnák használni.

– A mi törzsünk szövetkezett egy másik törzzsel. Vad, mindenre elszánt fickók.

– Ki a törzsfőnök?

– Alf másodszülött fia megküzdött érte a tett jogán. Egyébként ő vette el Ingridet is.

Baggi legyintett, majd tekintetével a távolba meredt. Néhány pillanatig csendben ültek.

– És Brenda?

– Hozzáment Alfhoz.

Baggi nem válaszolt, csak bólintott.

– Nem olyan már semmi, mint régen. Nagyrészt nem a kereskedelemből élünk, hanem a portyákból. Egyre kevesebb föld jut a fiainknak, illetve akinek egyáltalán van felesége és gyereke. Egyre többen válnak karlokká.

Mindketten a régi időkre gondoltak, és álmodó csent telepedett közéjük.

– Mi történt veled jó uram? Azt hittem, elpusztultatok a tengeren. Szóbeszédnek tartottam csupán, hogy láttak téged itt is, ott is – törte meg a csendet Olaf.

– Hosszú küzdelmes úton eljutottunk Lindisfarne szigetére. Oda már betegen érkeztünk. A véletlen folytán Aila és a Csuhás is ott rejtőzött. Az anyám is beteg volt, talán az tartotta életben, hogy meggyógyítson bennünket. Csendesen ment el, és a szigeten vettünk tőle végső búcsút, az ő vallása szerint temettük el – mesélte el Baggi, majd néhány pillanatra elhallgatott.

– A Csuhás velünk jött egy darabig, azonban az egyik városban csatlakozott egy szerzetes csoporthoz. Mi Lívvel a nagy sziget déli részén Merciában telepedtünk le. Lív apja itt élt, kalmár volt. Ő embereket szerződtetett evezősöknek, és neki szállítottunk árut. Mindent, amire szüksége volt. Néhány év után elhagytuk Merciát, sikerült önálló hajóutakat szerveznem. Tulajdonképpen a tengeren és kereskedő városokban élünk, csak télen hajózunk haza Merciába.

Baggi gyorsan hadarta el a történetüket, és kíváncsian nézett Olafra.

– És te? Hogyan keveredtél ide?

– Érted küldtek – válaszolta Olaf kiszáradt torokkal.

Baggi kikerekedett szemmel nézett rá.

– Azzal a küldetéssel érkeztem, hogy keresselek meg és vigyelek haza. Szükségük van rád. Te jó harcos és rendkívül jó hajós vagy.

– Mondd meg nekik Olaf, én soha nem térek vissza. Nem imádom már az isteneiteket, más Istenben hiszek.

– Nem mondhatom meg jó uram.

– Miért nem?

– Mert én sem megyek vissza.

Újra hallgattak. Baggi felnézett a csillagokra, Olaf a semmibe révedt.

– Nem mehetek, hiszen a másik küldetésem nem fogom teljesíteni. Nem teljesíthetem, ezt már akkor tudtam, amikor útnak indultam – szólalt meg később Olaf.

– Mivel bíztak még meg téged? – kérdezte kíváncsian Baggi.

– Hogy az úton öljelek meg téged, és a napkövet vegyem el tőled.

– Mit ígértek neked ezért?

– Földet, gazdaságot, asszonyt, mindent, ami elérhetetlen a számomra.

– Hiszel nekik Olaf?

– Soha nem hittem.

A folyó lassú sodrása a holdfényt dajkálta a víz tükrén, és a csend odatelepedett a part menti bokrokhoz.

– Holnap lesz a napforduló. Útra kell kelnem – törte meg a csendet Baggi.

– Veled tarthatok jó uram?

– Jó keménykötésű, békére vágyó vikingnek mindig helye van a hajómon, főleg, ha olyan, mintha a testvérem lenne. – Egy pillanatra elhallgatott és Olaf arcát kémlelte. – Talán a testvérem is vagy, jobban hasonlítasz az apánkra, mint én. A testvérek meg nem szólítják egymást jó uramnak. Szólíts csak Bagginak.

Újra hallgattak, csend volt, csak a folyó kitartó locsogását lehetett hallani.

Lassan kihunytak a fények a sátrak körül. Egy kutya vonyított az éjszakában, majd az is elhallgatott. Baggi hajója mellett parázzsá szelídült a tűz. A körülötte mozgó emberek alakja beleolvadt az éjszakába.

Egy közelgő alak körvonalára lettek figyelmesek. Lív közeledett hozzájuk karján a kis Hakonnal.

– Látom Lív lett az asszonyod – szólalt meg Olaf.

Baggi bólintott.

– Lív megszépült.

– Mindig is szép volt – válaszolta Baggi, csak mi észre sem vettük.

Közben Lív odaért hozzájuk és hívta őket vacsorázni. Baggi átölelte Lív vállát és együtt mentek a hajóig. Olaf fáradságra hivatkozva, leterítette a pokrócát és leheveredett a fűre.

Lív egy fadarabot dobott a zsarátnokra. A hamu alól millió kis szikra pattant szét, és a feléledő lángok körbeölelték a fát. A tűz belekapott az aszott növényekbe, Baggi körbelocsolta a fellobbanó apró kis rőzselángokat, és leült egy kiálló kőre. Gondolataiba merülve nézett maga elé. A hallottak felszínre hoztak benne minden régen eltemetettnek hitt emléket és érzést.