Titkok és hazugságok
Ötödik fejezet
A visszafelé vezető út szintén nagyon kimerítette Aladárt, sokszor megálltak, hogy erőt merítsen. A kísérők közül négyen előre mentek előkészíteni a táborhelyet, ahol éjszakára megszállhatnak. Emili a fényképezőgépével megörökített minden szépséget, amit felfedezett az út során.
A gyalogút alatt a professzort megcsípte valamilyen rovar, amit nem sikerült beazonosítani, olyan gyorsan történt, hogy nem is volt rá módjuk.
– Semmiség – hárította el a férje Emilit, aki aggodalmasan nézte a piros foltot a professzor lábán.
– Talán fertőtleníteni kellene!
– Mondom, semmiség – válaszolta mérgesen a férje. – Inkább siessünk a táborunkhoz! Így is lemaradtunk egy kicsit a többiektől.
Elindultak, de a professzornak egyre nagyobb erőfeszítésre volt szüksége, hogy talpon maradjon. Emili támogatta, de már ő is úgy érezte, a páradús levegőtől és az egyre inkább ránehezedő súlytól alig kap levegőt.
– Hagyj itt, és menj a többiek után, még beéred őket! – szólalt meg zihálva a professzor.
– Nem hagyhatlak itt! Szükséged van segítségre!
– Menj csak, amíg világos van, még utoléred őket, én meg itt maradok a helyi kísérővel – mondta és a néhány méterre rájuk várakozó bennszülött felé intett.
– Én is maradok – mondta Emili.
– Csak menj!
– Senkim sincs ezen a világon, csak te. Nem hagylak itt!
A kísérővel felváltva vonszolták Aladár egyre gyengülő, tehetetlen testét. Aladár belázasodott, sokszor megcsúszott a nedves talajon, és őket is magával rántotta, ekkor a kísérő egy sípot vett elő és belefújt. Emili felült, és az ölébe vette a férje fejét. Nemsokára megjelent a tolmács és a vezető. Szemmel láthatólag a helyzetet vitatták meg, közben nézték a professzor lábán egyre jobban elterjedő vörös foltot.
Az expedíció néhány tagja is megjelent, ellátták a duzzanatot Aladár lábán. A férfiak vastag ágakat kötöztek össze, erre fektették Aladárt, és egy aránylag biztonságos helyre vitték. Egy bantu gyógynövényeket hozott, aminek egy részét gondosan a csípésre helyezte, majd Aladár egyik munkatársa egy fiolát vett elő, aminek a tartalmát megitattak a beteggel. Aladár munkatársai hívták Emilit, menjen velük, a professzor biztonságban lesz, hiszen itt marad vele egy kísérő, aki pontosan tudja, mit kell tennie. Biztatták, hogy Aladár reggel már szállítható állapotban lesz, és akkor visszajönnek érte, de ő hajthatatlan volt, és ott maradt a férjével.
Az eső szemerkélni kezdett, és az expedíció tagjai elindultak vissza a táborhelyükre. Esteledett. A sötétség bekúszott a fák közé és sejtelmesen magával vitte a színeket. Emili szárnysuhogást hallott a fejük fölött, a zajra a közeli fákon tanyázó madarak is riadtan röppentek fel. Emilinek eszébe jutott, hogy talán denevérek is vannak közöttük, és a félelem megbénította. Az eső egyre jobban eleredt, Emili ruhája teljesen átázott, hiába húzódott be a fákra kifeszített sátorlap alá, ahová a férjét is fektették. A kimerültségtől reszketni kezdett, még a fogai is összekoccantak, odabújt Aladárhoz, akinek a láztól tüzelt a teste. Amikor az eső csillapodott, majd elállt, az elemlámpa fényére előjöttek az aljnövényzet között megbújó moszkitók. Emili a rovarriasztót szinte állandóan használta, hogy távol tartsa vele az élősködőket. Majd jóval nagyobb erővel újra eleredt az eső. A kísérő a sátorlap mellett őrködött, annak ellenére, hogy Emili elmutogatta neki, hogy jöjjön ő is a védelmet nyújtó sátorlap alá. Időnként valamit itatott a lázas férfival, majd visszament a helyére. Emili érezte, hogy bogarak másznak rá, ami iszonyattal töltötte el, nem győzte leseperni magáról és a férjéről ezeket a kis ízeltlábúakat. Egy idő után feladta, annyira kimerült volt, hogy már nem védekezett a rajtuk mászkáló kis élőlényektől sem. Hirtelen elszenderedett, de a zavaros, kusza álmából többször felriadt az éjszaka folyamán. Félelemmel töltötték el az őserdő éjszakai hangjai, hallotta az állatok csörtetését, érezte a nedves föld és a rothadó növények illatát. Madarak szárnysuhogásra ébredt, majd emberi hangokra lett figyelmes. Apró fényt pillantott meg. Tudatosult benne, ez csak elemlámpa fénye lehet, amivel a többiek keresik őket. Ő is bekapcsolta az elemlámpát, és ki–be kapcsolgatva jelzett a keresőknek.
– Ott vannak! Ott világít az elemlámpájuk! – Hallotta az emberek hangját és a csörtetésük zaját.
– Itt vagyunk, erre vagyunk! – kiabálta kétségbeesve, mert azt gondolta, a kereső emberek eltévesztették az irányt. Az expedíció tagjai átvágtak a sűrű aljnövényzeten, és megtalálták őket. Már hajnalodott, amikor elindultak a táborhely felé.
– Nagyon bátran viselkedett – mondta a tolmács Emili felé fordulva. – Még két-három napig itt kell maradnunk a táborhelyen, hogy a gyulladás visszahúzódjon, és a férje láza lemenjen.
Emilit végtelen fáradság kerítette hatalmába, nem érdekelte már semmi, a ruhája sárosan, mocskosan lógott rajta. Érezte saját testszagát, a hajából sáros faleveleket szedett ki, úgy érezte a szeme apró, szúrós szemcsékkel van teli a kialvatlanságtól, és egyetlen dologra vágyik, lehunyni az elnehezült szemhéját. Bement a sátorba, leroskadt a hálózsákra és mély álomba merült.
Három nap alatt, amit a táborozóhelyen töltöttek, a professzor meggyógyult annyira, hogy tovább tudjanak indulni a dzsipekhez, Emili sokszor eltűnődött, elbizonytalanodott, hogy érdemes volt-e neki a professzorral tartani, egyáltalán ilyen életre vágyott? A férje szemmel láthatólag értékelte, hogy kitartott mellette, ápolta és tőle feltehetőleg mindent megtett. Mégis mekkora árat fizettem érte? – gondolta Emili. Hiábavaló a sok szép látnivaló, a kalandos utazás, amire vágytam, a költekezés, amit a férjem mellett megengedhetek magamnak, úgy érzem üres ez az élet, mert nem a saját életemet élem, amit élnem kellene. Megváltoztam, más lettem, sok mindent másképpen gondolok, a régi érzéseim előtörtek. És ez nagyon fáj, nagyon fáj szembesülnöm az egykori önmagammal.
Nappal elterelődött a figyelme, de az éjszakák gyötrelmesek voltak a számára.
A további útjuk már jóval kényelmesebb volt. Egy napot és két éjszakát pihentek a Brazzaville-ben a szállodában. Nagy megkönnyebbülést jelentett neki, hogy végre kulturált körülmények között fürödhetett, étkezhetett és pihenhetett a Fokvárosig tartó repülőút előtt.
A professzor állapota rohamosan javult, és végre repülőre szállhattak. A professzor lelkesen magyarázott a feleségének Fokvárosról, aki csendben ült mellette és a felhőket bámulta a repülőgép ablakából.
– Ez Afrika legkülönlegesebb városa. Keveredik itt a brit, a holland, maláj és indiai kultúra. Nagyon érdekes megfigyelni a nyelvjárásukat. Nagyon sajnálom, hogy csupán egy hónap lehetőségem van erre.
Amikor megérkeztek, a legnagyobb meleg ellenére útnak indultak felfedezni a várost. Járták a város kis zegzugos utcáit, rácsodálkoztak a házak építési stílusának sokszínűségére. Hatalmas, hófehér, emeletes épület tűnt fel, klasszikus szépségével. Magas oszlopaival tökéletes harmóniában álltak az ablakok méreteivel, elhelyezésével és kidolgozottságával. Jól megfértek mellette az egészen modern stílusban épült házak is. A távolban különös alakú hegység emelkedett ki. Különleges hátteret rajzoltak ki a hegyről a város felé gomolygó hófehér fellegek.
– Nézd, milyen csodálatos! – lelkesedett Emili tágra nyílt szemmel. – Olyan, mint egy asztal!
– Igen, Asztalhegynek is nevezik a helyiek, és amikor a pára felemelkedik a hegyről, azt mondják „megterítettek az istenek.“
– Számomra olyan, mintha sóhajtanának az istenek.
– Fel is lehet oda menni, felvonóval és gyalogosan is, ha gondolod, velem tarthatsz.
– Persze, ki nem hagynám – válaszolta Emili, miközben belekarolt a férjébe.
– Jól fel kell öltöznöd, mert ott nagy szél van, jobb lesz, ha hozol magaddal széldzsekit meg sapkát is.
– Milyen jó vagy, hogy így gondoskodsz rólam.
– Ez a legkevesebb, amit tehetek érted, hiszen mennyi áldozatot vállalsz te is – ölelte át a felesége vállát a professzor. Emilit meglepte ez a bizalmas mozdulat. Úgy tűnt, ez az afrikai utazás sokkal közelebb hozta egymáshoz őket.
Az utcán bennszülött zenészek doboltak, táncoltak a maguk által szolgáltatott zenére. Az arcukra fehér festékkel jeleket rajzoltak az előadásukhoz, tarka, rikító ruhákban mozogtak a dobok ütemére. Volt ebben valami ősi, vad erő és furcsa alkalmazkodás más kultúrákhoz.
Estére a városnak ez a része elnéptelenedett, a helyiek visszavonultak a város szélén található bádogvárosokba, ahol éltek. A turisták meg a minden kényelmet és jó ellátást biztosító szállodai szobájukba tértek, vagy a szálloda halljában élvezték a halk, diszkrét zenét. Emili a szobájuk ablakából nézte a kilátást. A távolban, ameddig a szem ellátott, a magas épületeken túl egyszerű, egyforma dobozszerű épületeket pillantott meg. Ott már csak elszórtan pislákoltak a fények.
A professzor hangjára rezzent össze:
– Az a bádogváros. Elmegyek oda is, az ott élő emberek nyelvjárását tanulmányozni.
– Én is veled tartok.
– Kedvesem, az nem neked való hely, nem biztonságos. Inkább menj le a többiekkel az Indiai-óceán partjára, ott kellemes a víz, és meglátod, nagyon jól fogod érezni magadat. Találkoztunk tegnap az ismerősöddel és a feleségével, nagyon kedves emberek, csatlakozhatnál hozzájuk is – mondta a professzor, és kíváncsiság lapult meg a szemében, ahogyan a feleségére nézett.
Emili kicsit elsápadt, amikor a férje felidézte a találkozást Sándorral. Akkor ő úgy érezte az arca lángol, a torka bedagad, és alig tudott néhány értelmes szót kipréselni magából. Látta Sándor arcán a magabiztos mosolyt, amikor bemutatta neki a feleségét. Legszívesebben láthatatlanná vált volna, de nem tehette.
– Nem ismerem olyan jól őket, a férfival csak néhányszor találkoztam, a feleségét meg most láttam először.
– Nekem nem úgy tűnt. Egyébként is, a feleség nagyon színpatikus és kedves teremtés, nem gondolod? – kérdezte a professzor, és az állán kinőtt gyér szakállát babrálta.
– Biztos az, de én inkább mégis veled tartanék – válaszolta Emili, és az órájára nézett.
– Kedves pár, látszik rajtuk, hogy nem fiatal házasok már, de összetartoznak.
– Összetartoznak – válaszolta Emili.
– Kisbabát várnak.
Emili nem válaszolt, bement a fürdőszobába, a víz zubogását lehetett hallani. Állt a zuhany alatt, nem tudta mennyi ideig, de amikor kijött, Aladár már mélyen aludt. Óvatosan lefeküdt mellé, hogy nehogy felébressze az alvó férfit. Sokáig nem jött álom a szemére, nagyon rossz kedve volt egész nap, nem gondolta, hogy ilyen fárasztó egész nap mímelni a lelkesedést és a jókedvet.
Lerúgta magáról a takarót, mert hirtelen melege lett. Vágyott a volt férje érintésére, és azt gondolta, ha az utazásnak vége lesz, megkeresi őt, és talán ki tudja… Oldalra nézett, és látta a kövér és kopasz férjét, ahogyan tátott szájjal hortyog mellette ‒ csendben visszatakarózott, örült, hogy a férfi nem ébredt fel.
– Milyen őrült gondolatok jutnak az eszembe éjszakánként. Úgy élek, mint az anyám, akit régen megvetettem. Nem volt jogom hozzá, hiszen ő soha nem követte el azt a megbocsáthatatlan bűnt, amit én tettem, de legalább esélyt kapott az életre. Ez némileg megnyugtatta, de az űr, amit a hiánya okozott szakadékként töltötte be a mindennapjait.
A hátralévő időt a professzorral töltötte, napi rendszerességgel mentek a bádogvárosba. A város gazdag arca fokozatosan tűnt el, és a kocsi beért a sűrűn épült házak, bodegák közé, ahol alig maradt hely az autók közlekedésére. Itt nagyon óvatosan lehetett haladni. Ő a kocsi ablakából nézte a gördeszkás suhancokat, ahogyan az időt múlatták az úttesten. Némelyik fiatal félelmetesen közel suhant el mellettük. Néhol meg kellett állniuk, mert az úttesten gyerekek játszottak. Dudált a gépkocsivezető, erre a gyerekek a lépésben haladó autó köré csoportosultak. Meg kellett állniuk. Néhányan az autó ablakára tették a mocskos kis kezüket, és kíváncsi tekintettel bámulták a bennülőket. A gépkocsivezető rágógumit dobott ki nekik, és kihasználva a gyerekek marakodását, az autó tovább haladt.
Emilinek egy végeláthatatlan szűk labirintusnak tűnt ez a városrész. A sok szürke épület között színesre festett házak tűntek fel.
– Kik laknak itt?
– A valamikori rabszolgák leszármazottai – válaszolta a professzor.
– Nagyon sok lézengő gyereket látok itt.
– Sajnos így nőnek fel, és mivel nem kapnak munkát, sokan a bűnözőkké válnak. Nem biztonságos itt, főleg sötétedéskor. Olyankor virágzik a kábítószer kereskedelem, meg minden, amit el tud képzelni asszonyom – szólalt meg a gépkocsivezető tört angolsággal. Emili hálás volt a sorsnak, hogy nem ide született, nem neki kell így élnie. Végre megérkeztek a családhoz, akiknél Aladár anyagot gyűjtött.
– Minden pénzünket elköltöd ennivalóra – zsörtölődött a férje, amikor Emili átadta a magával hozott ételeket a gyerekeknek. – Mintha az egész világot meg akarnád menteni.
– Nézd, milyen hálásak és mennyire rá vannak szorulva.
– Ki vagy te, Teréz anya? Magaddal törődj!
– Szánalomra méltóak.
– Nem ők a szánalomra méltóak, ők beleszülettek ebbe a helyzetbe. Nem sok választásuk maradt. Azok a szánalomra méltóak, akiknek van választási lehetőségük, és mégsem jól döntenek.
Emili elhallgatott, arra gondolt, ebben a megjegyzésben van igazság, és még sincs.
Egyik délután elmentek a féldrágakövek bazárjába. A csiszolt kövek a szivárvány minden színében csillogtak a napsütésben, és bőven akadt megmunkálatlan darab is. Emili sokáig nézett egy tenyérnyi zöld kőből teknősbékaformára csiszolt figurát. Nagyon tetszett neki, de lassan visszatette, ám a férje azonnal megvásárolta neki.
Emili mosolyogva ölelte át a férje nyakát.
– Tudod, hogy nem szeretem, ha nyilvánosan puszilgatsz, simogatsz, ez nem tartozik idegenekre – mordult rá mérgesen a férje.
– Ne haragudj!
Két hétig jártak a bádogvárosba, ez idő alatt Emili fürdette és ápolta a család újszülött babáját, majd énekelt a nagyobbacska gyerekeknek. Mikor el kellett búcsúzniuk, a gyerekek sokáig szaladtak a gépkocsi után. Mezítláb trappoltak az úton, por szállt a magasba a lépteik nyomán, ő hátrafordult az ülésen, és egészen addig nézte őket, míg el nem nyelte őket a távolság.
Kis idő maradt csak arra, hogy lemenjenek az óceán partjára. A hullámok kitartóan törtek a part felé, majd szelíden elterültek a homokon. Emili csak állt és nézte, hogy lassan arany színre változott az égalja és a víz tükrén is megjelent aranyos csillogása a lemenő napnak, mielőtt belemerült az óceán vizébe. A tenger sós illatát sodorta feléjük a feltámadó szél, felborzolta a tenger hullámait, a homok mohón itta be a part felé törő vizet.
– Boldog vagy? – kérdezte a professzor.
– Akár az is lehetnék – válaszolta Emili, és sóhajtott.
Emili szomorúan nézett maga elé. Olyan határozott volt eddig, úgy érezte ezt kellett tennie. Próbálta kiűzni még a gondolatot is, hogy már volt egy élete, mostanában lekötötte magát mindenféle elfoglaltsággal, de ez alatt az utazás alatt egy érzés, egy gondolat beragadt az agyába, az álmaiba, a vágyai közé, és felülírt mindent.
A magánrepülőgép ablakából, amíg tudta, Fokváros színes háztetőit nézte, a hegyeket és a két óceánt. Soha nem gondolta, hogy ilyen gyönyörű ez a Föld. A Sárkány-hegység lábánál találkoztak az expedíció többi részvevőivel, akikhez csatlakoztak. A Sárkány-hegység kemény bazalt sziklái meredeken emelkedtek a magasba. A hegycsúcsok között a szél magával sodorta a felhőket, valami egészen különleges látványt nyújtva. A jávorantilopok egyre feljebb mentek, zöld legelő után kutatva. Itt az időjárást már a hegyek határozták meg, nagyon hideg volt, az expedíció tagjai meleg ruhákban tették meg az utat. Még nem kezdődött meg az esős évszak, de nagyon közel volt már. Az égen keselyűk köröztek, várták, hogy az elpusztult antilopborjak tetemére vethessék magukat. Éjszakánként félelmet keltett Emiliben a sakálok üvöltése, kellemetlenül érintették a táborhely nomád körülményei, és az éjszakai csontjáig hatoló hideg. Egyik este villámlás gyújtotta lángra a növényzetet, hangos csörtetéssel menekültek az állatok, a tűz gyorsan terjedt és szinte nappali világosságot árasztott, menekülő antilop csordák robogtak el a tűztől minél messzebbre. A csoport elég távol volt, és a szél is ellenkező irányból fújt, pillanatnyilag nem kellett tartani attól, hogy veszélyeztetné őket az egyre nagyobb területre terjedő tűz, mégis megbénította őket a félelem, hogy bármikor megfordulhatott a szélirány. Elindultak vissza a hegy lábához. Egyre sötétebb lett, a hátuk mögött a távolban izzott az erdő. Füstszag és apró hamu keveredett a levegőben. Végigkísérte őket az útjuk során a tűz fogságába rekedtek állatok üvöltése.
A túrázók sokszor megcsúsztak a köveken. Nagyon lassan tudtak leereszkedni a hegyről. Neki a félelme ellenére folyton meg kellett állnia, hogy bevárja a professzort.
Nagyon kimerült a férje, a visszafelé vezető úton még egy hetet pihentek Brazzaville-ben, de a professzor már csak az étkezések időpontjában hagyta el a szállodai szobát. Megszállottan dolgozott az összegyűjtött anyag feldolgozásában. Emili járta a várost, és űzte, hajtotta magát, hogy minél többet lásson, azonban a nagy tömegben nagyon magányosnak érezte magát. Visszatérve a szállodába sem tudta az élményeit megosztani a férjével, mert az kizárva a külvilágot, belemerült a munkájába.