Titkok és hazugságok
Első fejezet
A Kék Macska étterem zsúfolásig megtelt vidám, ünneplő vendéggel. A bárnál egy idős, testes férfi vizslatta a mellette álló fiatal lányt. Aprólékosan szemügyre vette a dús szőke haját, a tekintete lesiklott a lány vékony nyakára, majd a pillantása megállapodott a könnyű és finom ruha lágy esésén. A szeme továbbsiklott a lány lábára, a vékony bokájára. A lány leült az öregúrtól nem messze egy bárszékre, és zavartan keresztbe tette a lábát, az öregúr kicsit félrehajtotta a fejét, és mohó pillantása a rövid szoknya alól kivillanó fehér kis háromszögre tévedt. A lány szeme zavartan rebbent és az arca elvörösödött. Önkéntelenül megigazította a szoknyáját.
– Nos, kedves úgy látszik, nem jön a barátja, be kell érnie velem – duruzsolta az öregúr, és a lány mellét bámulta.
A lány hátravetett fejjel nevetett. A bejárat irányába fordult, és akkor fedezte fel, hogy a barátja megérkezett.
– Dávid, itt vagyok! – kiabálta, majd felállt és integetett.
Dávid arcán egy megkönnyebbült mosoly suhant át, és egyenes tartással a lányhoz sietett.
– Hadd mutassam be ezt a kedves urat, aki behozott engem – mondta Dóra a magas, jóképű férfinak.
Dávid kezet nyújtott és bemutatkozott, az öregúr is morgott valamit az orra alatt.
A lány már csak Dávidra figyelt, aki hosszan átölelte, és súgott a fülébe valamit, amin a lány kacagott.
– Neked meg olyan jó vanília illatod van, hogy elolvadok tőle – válaszolta a lány, és Dávid mellkasára hajtotta a fejét.
Táncolni mentek. Az öregúr a bárpultnál maradt, és sóvárogva nézett utánuk, már rég látott ilyen szép párt. A fiú egy fél fejjel magasabb volt a lánynál, dús, rövid sötétszőke haja szabadon hagyta a magas, domború homlokát. Az öregúr önkéntelenül megérintette a rendkívül meggyérült és vékony szálú, vörös haját. A zenekar lassú számot játszott, a párok összesimulva táncoltak. Az öregúr csak ezt az egy fiatal párt nézte. Megállapította, hogy régóta ismerhetik egymást, mert a mozdulataik harmonikusnak, összeszokottnak tűntek. Bosszúsan húzta össze a szemöldökét, és kért egy konyakot a mixertől, majd újra a párt bámulta.
– Kölykök – mormolta.
Az öregúr morózus vonásai csak akkor simultak ki, amikor a bárpult túlsó végén megpillantotta az egyik befolyásos ismerősét, aki nem a felesége, hanem egy idegen nő társaságában múlatta az időt. Ravasz fény csillant a ferde vágású szemében, felállt és az ismerőséhez sietett. Az ismerősét szemmel láthatólag zavarta a találkozás, de nem tudott kitérni előle. Az öregúr kedélyesen üdvözölte, lehuppant melléjük egy üres székre és egy pályázat elbírálásáról érdeklődött.
– Most nem is vagyok képben, de kérlek, gyere be a minisztériumba, megnézem, mit tehetek érted. Egyébként most van egy még jobb lehetőség. Privatizálják a …
– Mit privatizálnak? Nem hallottam jól – kapott a szón mohón az öregúr és a füléhez tette a kezét.
A férfi odaintette a pincért, és kért egy tollat. Leírt egy szót az előtte lévő szalvétára, és az öregúr felé mutatta. A teremben a zene elhallgatott.
– Roppant érdekes – mormolta az öregúr.
– Azért nem egyszerű eset – válaszolta a férfi, bamba vigyorral.
– Mindig vannak kiskapuk, amik engem roppant módon érdekelnek.
– De ez maradjon közöttünk.
– Ami itt történt, az itt is marad, mint Las Vegasban – válaszolta az öregúr. Önelégült mosoly terült el az arcán, majd nevetett. Néhány szót váltott még a félrészeg emberrel, majd megelégedetten dörzsölte össze a tenyerét, és odábbállt.
Az étteremben egy ősz hajú idősebb férfi elmélyülten beszélgetett egy fiatal férfival. A fiatal férfi szinte itta az idős férfi minden szavát. A társasághoz még két nő tartozott, az egyik egy dekoratív, jól ápolt ötven év körüli, a másik egy szerény fiatal lány, aki úgy ült ebben a társaságban, mint egy riadt őzike. A dús, de színtelen haját lófarokba kötötte, az arca nélkülözött minden sminket, nyúzott és sápadt volt a szeplőkkel tarkított arca. Egyedül a nagy és sötét szeme volt szép a lányban. Úgy nézett ki, mint aki az utolsó percben rohant a szilveszteri mulatságra.
Amikor a zene elhallgatott, Dóra és Dávid is az asztalukhoz mentek a tánc parkettról, és helyet foglaltak.
Az idős férfi, még mindig magyarázott a fiatalnak, de a mellettük lévő asztalnál ülő Dórát bámulta. Az idősebb nő figyelmét is Dávid és Dóra kötötte le, majd a lányához fordult, és halkan beszélni kezdett hozzá:
– Eszter, nézd meg a szomszéd asztalnál ülő lányt. Kifogástalan az öltözéke, és tudja, hogy mi áll jól neki. A frizurája is teljesen rendben van. Nem értem, te miért jelensz meg mindenhol úgy, mint egy ázott veréb. Legalább a Zoltán kedvéért, ha már az apád, és az én kedvemért nem vagy képes ezt megtenni.
Eszter követte Zoltán pillantását, aki szintén Dórát bámulta.
– A mosdóban kisminkelheted magad. Legalább a szeplőidet alapoznád be, és a szemedet hangsúlyoznád ki, az legalább szép az arcodban – súgta Eszter anyja.
– Nem – válaszolta határozottan a lány, és a nagy sötét szeme bepárásodott.
– Olyan vagy, mint egy dacos gyerek.
A beszélgetésüket a pincér szakította félbe, aki araszolva közeledett az asztalok között hozzájuk
– Főorvos úr, telefonhoz kérik a kórházból.
A magas, jól szituált, ősz hajú férfi a táncparkett szélén igyekezett az iroda felé, majd hamarosan visszatért az asztalhoz.
– A kórházba kell mennem. Tragikus baleset történt, talán tudok segíteni.
A felesége megértően bólintott.
– Én is megyek – mondta Eszter és felpattant a székről.
– Maradj nyugodtan. Erre semmi szükség, már egy egész stáb van ott. Az orvos felvette a felöltőjét, és kilépett az utcára.
Néhány perc múlva az öregúr tűnt fel. Kicsit kacsázó járásával a fiatal pár asztalához igyekezett.
– Ha megengedik, szeretnék ide telepedni, mivel nem szeretném egyedül tölteni az estét, ha már felkaroltam a kislányt, míg magára várakozott – intézte a szavait Dávidhoz. Dávid kényszeredetten mosolygott, majd bólintott.
A pincérek feltálalták a vacsorát. Az öregúr mohón evett, majd odaintette a pincért és pezsgőt rendelt. Koccintás után Dóra és Dávid újra táncolni mentek.
Éjfél előtt az ünneplő tömeg a szakadó hóesés ellenére kitódult a térre.
– Eszter, ti nem mentek ki? – kérdezte az orvos felesége a szomszédos asztalnál.
A lány tétován nézett a mellette ülő fiatalemberre.
– Miért is ne – szólalt meg Zoltán, majd rásegítette Eszterre a kabátot és kiléptek a szabadba. Az asszony tekintete a lány összefogott haján állapodott meg, és rosszallóan megcsóválta a fejét.
Dudák harsány hangjait lehetett hallani minden irányból, az emberek nevettek, és meghúzták a magukkal hozott üvegeket. Az év utolsó percei megrészegítette a tömeget. Kellett a mámor, hogy kitörölje az év összes problémáját, és részesei lehessenek az Új Esztendő első pillanatainak. Az öregúr a bár ajtajából figyelte az embereket.
A másodperceket egy emberként üvöltve számolta visszafelé a tömeg, felnéztek a téren lévő templom kivilágított órájára, ami a sűrű hóesésen át, egy halvány, elmosódott napkorongnak tűnt.
Az emberek összeölelkezve köszöntötték az újesztendőt, jó páran ordibálták: BÚÉK, BÚÉK! A dudák visítottak, a petárdák nagyokat durrantak. Egy kutya vonyított félelmében, a tömeg majdnem eltaposta. A hóesés közben elállt, a petárdák sivítva repültek a magasba, majd a tűzijáték lövedékei jelentek meg az égen, és az emberek feje fölött kinyílt, és szétterült a színes fénycsóva, mint egy virág. Dóra a tömeg közepén hangosan kacagott a látványon. Eszter tétován nézett szét, mert a tömeg elsodorta Zoltán mellől. Észrevette, hogy Dávid mellett áll. Dávid tölcsért csinált a kezéből, és elkiáltotta magát:
– Szeretlek, Dóra, ezerkilencszázkilencvennégyben is, és ettől kezdve életem végéig!
– Én is szeretlek, Dávid! – jött a válasz valahonnan a kissé lecsillapodott embertömegből. Eszter félszegen állt, nézte az összeölelkező embereket. Dávid boldog újévet kívánt neki és átölelte. Egy röpke perc volt csupán, mert Dóra átverekedte magát a tömegen. Dávid számára már csak Dóra létezett és a csók, amit az újesztendő első perceiben adtak egymásnak.
Az öregúr az étterem ajtajából nézte az ünneplőket. Összedörzsölte a tenyerét, és visszament a bárba, majd mielőtt a fiatal pár is visszatért a terembe, egy névjegykártyát csúsztatott a lány táskájába. Megvárta őket, hogy elköszönhessen tőlük, majd kacsázó léptekkel igyekezett a rá várakozó taxihoz.
Az emberek egy része szedelőzködni kezdett, és elindult haza, de sokan még ott maradtak és hajnalig táncoltak.
Már csendes volt a város, amikor Dávid és Dóra egymást átölelve kiléptek a Kék Macska étteremből. Budapest fölött súlyos, szürke felhők lógtak a levegőben, egyetlen csillag sem ragyogott az égen.
Az úton eldobált trombiták, pezsgős palackok és különböző italos üvegek összetörve hevertek, kiábrándító volt a hajnali szürkületben ez a látvány. Dóra és Dávid hógolyózni kezdtek, és hangosan nevettek. Egy autó suhant el mellettük, aminek az ablakából Eszter sóvárgó tekintettel nézte őket.
Ők egy kórház előtt haladtak el, és ismét kedvük támadt hógolyózni. Kacagva dobálták egymást.
A kórház egyik kórtermében felkapcsolták a világítást. Az intenzív osztályon egy ápolónő infúziót cserélt a súlyosan sebesült férfinak, akinek egy autóbaleset során meghaltak a gyerekei. Nem tudtak rajtuk segíteni, annak ellenére, hogy egy egész stáb küzdött az életükért.
A férfi feleségének, Rebekának az állapota stabilizálódott, és egy normál kórteremben helyezték el. Ébren feküdt az ágyán, sápadt arcából a sötét szeme lázasan csillogott. Hallotta az utcáról beszűrődő nevetést. Vidám, felszabadult, boldog kacagás volt. Rebeka nyugtatókat és altatót kapott, azonban ezen a letompított tudaton mégis áttört a könnyek nélküli fájdalom, majd a vak remény, hogy ez nem történhetett meg, ez csupán egy rossz álom és ő azonnal felébred.
Néhány percig csend lett. Rebeka kinézett az ablakon. Egy fiatal párt látott csókolózni az épület előtt, majd a lány elfutott, hógolyót gyúrt és kacagva célozta meg a fiút.
– Nézd a hópihéket! Mintha hófehér angyalok repkednének körülöttünk! – mondta a lány.
– Dóra, hozzám jössz feleségül? – kérdezte a férfi.
– Maradi vagy, nekem így is jó – válaszolta a lány. Újra csókolóztak.
Rebeka úgy érezte valami szilánkokra tört benne. Összegörnyedt a fájdalomtól. Hihetetlen erővel tudatosult benne a kegyetlen valóság.