Titkok és hazugságok
Harmadik fejezet
Két hónap múlva a fogadás háziasszonyi teendőit Emili látta el. Azt sem tudta hol áll a feje, mégis szívesen vállalta, mert a nagy sürgés-forgás elterelte a figyelmét a gondjairól. Ellenőrizte a megrendelt ételeket, italokat és a felszolgáló személyzetet. A magyar tudományos élet színe-java, mindenki, aki számított, hivatalos volt a villába.
A nappaliban megterítettek, a poharak és evőeszközök ott csillogtak az ódon kristálycsillár fényében. Lassan szállingózni kezdtek a vendégek és Emili először a szalonba vezette őket. A bérelt asztalokon hidegtálak sorakoztak. Sorban jöttek a meghívottak, általában idősebb urak egyedül, csak néhányan hozták magukkal a feleségüket. A gyülekező vendégek látszólag nagy örömmel üdvözölték az újonnan érkezőket. Általában a rangosabb vendégek késve érkeztek, és a már jelenlevők köréjük csoportosultak. Mindenki tudta, ki milyen kitüntetést kapott, kinek milyen tudományos cikke keltett feltűnést. Emili nézte őket külön-külön, és együtt az egész társaságot, és úgy érezte, idegen közöttük, és úgy rémlett neki, hogy ők is idegenek egymás számára, együtt vannak, és mégis mindenki egyedül van, mint ő.
– Mindenki a barátod? – kérdezte halkan Aladárt.
– Nekem nincsenek barátaim, nincs rá időm és soha nem is voltak.
– Kevesen érkeztek a feleségükkel – állapította meg Emili.
– Nem mindenki olyan szerencsés, mint én. Foglalkozzál drágám a vendégekkel, legyél figyelmes háziasszony – válaszolta a professzor, és elkacsázott az egyik ismerősét üdvözölni.
Emili utasította a pincért, hogy töltse fel a svédasztalt, majd az embereket nézte, és egy beszélgetésfoszlány ütötte meg a fülét a háta mögül.
– Találtam neked egy igazi csiszolatlan gyémántot. – A hang fáradt volt és öreg. – Tele van ötlettel és lendülettel, persze nem publikálhat, hiszen nincs ismeretsége, nem jártas ezekben a körökben. Odavehetnéd magad mellé gyakornoknak, és mire hozzásegíted az előlépéshez, rengeteg jó ötletét hasznosíthatod.
– Valakid neked ez a fiatalember?
Hangzott el a kérdés és Emili megismerte Aladár hangját.
– Nem, dehogyis, az egyetemen bukkantam rá, tanítványom volt. Mondom, igazi gyöngyszem, meglátod, hogy hálás leszel nekem.
– Most tárgytalan, mert mint tudod, Afrikába utazunk.
– Nem is baj, ha egy kicsit még gyötrődik a páciensünk, mielőtt rájön, másképpen nem boldogulhat. El kell köteleződnie, hogy támogatót találjon. Neked magyarázzam?
– Lehet máshogyan is – mondta nevetve a professzor. – Ha tényleg tehetséges, akkor utat tör magának előbb vagy utóbb.
– A fiatalember karriert akar, és inkább előbb, mint utóbb.
– Majd, ha hazajöttünk Afrikából, visszatérünk rá. – A professzor elnevette magát.
– Nézd, ajánlhatom másnak is.
– Gyere, menjünk át vacsorázni, az államtitkár már ott ül. Nem illik megváratni.
A pincérek felszolgálták a vacsorát. A halk morajlást az evőeszközök csörrenése váltotta fel. A jobbnál jobb fogások illata betöltötte a teret.
Vacsora után az eredmények, tudományos dolgozatok kerültek szóba. Mindenki tudta, kinek kell most gratulálni és hajbókolni. Emili kezdte világosan látni a szálakat, ami ezeket az embereket összekötötte. Amikor a vendégek elmentek, ott maradt az ebédlőben a vacsora romjai fölött, és gondolkodott.
– Drágám, nagyon jól sikerült a fogadás, köszönöm neked – dicsérte meg a professzor.
– Örülök, ha megfeleltem – válaszolta fáradtan Emili. – Holnap jönnek a takarítók.
– Ne törődj most a takarítókkal, gyere, menjünk be a hálóba.
– Előbb lezuhanyozok.
– Jó, de siess, mert várlak.
Emili sokáig zuhanyozott, majd megszárította a haját.
– Azt hittem már ki sem bújsz a fürdőből – méltatlankodott a professzor. Emili az ágy szélére ült, a professzor magához húzta.
– Sokszor elgondolkodom, hogy ilyen madonnai szépségű nő, mint te, hogyan lehet ilyen gonosz. – Kis szünetet tartott, majd újra megszólalt: – Hogyan várakoztathatsz meg ilyen sokáig? – lihegte Emili fülébe.
Emili is átölelte, és várta, hogy végre a professzor zihálása elhalkuljon fölötte.
– Csak úgy tudlak magammal vinni Afrikába, mint családtagot, ha összeházasodunk. Egyszerű kis szertartásra gondoltam, nem kell a felhajtás. Viszont egy dolog aggaszt – mondta a professzor és várakozóan nézett Emilire.
– Mi a gond? – kérdezte meg egy hosszabb szünet után Emili.
– Én már nem akarok gyerekeket – közölte a professzor, és kíváncsian nézett Emilire, aki szó nélkül hagyta a megjegyzést.
– Igaz, nem is élnénk együtt, ha lennének gyerekeid, vagy gyereket akarnál – tette hozzá a professzor.
Ellentmondást nem tűrő volt a hangja. Feltápászkodott az ágyról és szertartásos mozdulattal rágyújtott. Élvezettel szívott a cigarettájába, és a félig lehunyt szemhéja mögül kíváncsian pillantott Emilire.
– Nekem nincs gyerekem.
– Még az a szerencse, nem tudnék dolgozni gyerekzsivajban.
Emili maga elé nézett. Úgy érezte, a ki nem mondott szavai ott remegnek a mellkasában és feszült csend veszi körül őket.
– Most vettünk fel egy új dolgozót a tanszékre, és alaposan utánanéztem. Szinte mindent megtudtam róla. Mindenkinek meg lehet ismerni az előéletét, és én meg is tudom.
Apró szemével szúrósan pillantott Emilire.
– Hozok neked egy kávét – ajánlotta fel Emili.
Aladár nagy élvezettel szippantott egyet a cigarettájából.
– Drágám, miért remeg a kezed? – kérdezte, amikor Emili visszatért a tálcával, és letette a kávét a professzor elé.
– Talán nagyon elfárasztott a mai nap.
– Ugyan kedves, neked nincs mitől tartanod – mondta a professzor és belekortyolt a kávéba, majd szórakozottan letette az újságot az asztalra.
– Nem nézed át a híreket?
– Dehogynem szívem.
Emili szórakozottan vette a kezébe a hírlapot. Lapozott néhányat, és meglátott egy képet a napokban történt repülőgép-szerencsétlenség egyetlen túlélőjéről, úgy érezte elfogyott a levegő körülötte. A professzor hangjára rezzent össze:
– Szegény flótás. Nem szenvedett még eleget? Talán szerencsésebb lett volna, ha ő sem éli túl. Éppen hogy összeszedte magát. Neked nem ismerős?
– Soha nem láttam.
– Nem ő volt a múltkor a Kék macska bárban?
– Nem jegyeztem meg azt az alakot – válaszolta Emili és nem nézett fel az újságból, remegő kézzel lapozott egy újabb oldalra.
Emilinek nehéz éjszakája volt, úgy érezte soha nem ér véget és ő kénytelen az előretörő gondolataival harcolni.
Másnap már hétkor ott voltak a takarítók. A professzort nagyon zavarta a zaj, ami a takarítással járt. Elment otthonról, és csak késő délután tért haza, miután telefonon megkérdezte, végeztek-e már a munkával. Amikor kiszállt a kocsiból, és meglátta, hogy Emili még nem öltözött át, mérgesen húzta össze a szemöldökét.
– Hányszor mondtam már, öltözz rendesen! Úgy nézel ki, mint egy takarítónő!
– Bocsáss meg, nem volt időm átöltözni.
– Hoztál krémest a cukrászdából?
– Nem, mert tudod, fejfájást kapok a vaníliás illattól.
– Itt lenne az ideje, hogy legyőzd ezt a fóbiádat!
Emili átöltözött, és lassan felvette a kabátját, elindult a cukrászdába. Útközben szembe jött vele egy nő két kicsi gyerekkel, és ő átment az út másik oldalára. Amikor hazaért a süteménnyel, a professzor a nappaliban ült egy kényelmes bőrfotelben. Érdekes, eddig észre sem vettem, milyen kövér – gondolta Emil. Szinte szétfolyik abban a fotelban, a szeme meg ravasz pillantású, soha nem lehet tudni, mire gondol, olyan, amikor rám néz, mintha a vesémig látna. Nem csoda, hogy bizonytalannak érzem mellette a helyzetem.
– Ma éjszaka is szörnyű álmod volt, hánytad-vetetted magad, kiabáltál, hadonásztál, és ezek egyre gyakrabban fordulnak elő veled. Én meg nehezen tudok visszaaludni. Nem lesz ez így jó, ha nem tudom kipihenni magam.
– Sajnálom.
– Van egy jó ismerősöm, pszichológus, Pesten van a magánrendelése. Jó lenne, ha elmennél hozzá. Segítene neked.
– Zavarna engem az, hogy az ismerősöd.
Gyorsan jött a válasz, pedig nem szokott a professzor kéréseinek ellentmondani.
– Ne aggódj, drágám, soha nem adná ki a betegeit. Azon kevesek közé tartozik, akik még betartják a szabályokat.
– Nem bánom, akkor légy szíves, beszélj meg vele időpontot!
Az orvos lakása egy gondozott kert közepén állt, fehér padokkal a fák között. A csengetésre a pszichológus felesége engedte be Emilit a rendelőbe. Néhány percet kellett Emilinek várakoznia. Meglepte, hogy a rendelő nem úgy nézett ki, mint egy orvosi helyiség, inkább egy nappalira emlékeztette. Nagy ablakain beömlött a napfény, tiszta volt és világos, a berendezés és a falak színei harmóniát árasztottak, az ablakokból a kertre lehetett rálátni. Egy magas, vékony ember lépett be a helyiségbe. Nagy barna szeme értelmesen csillogott a szemüvege mögül.
– Igaz a nőknek kell kezdeményezni, de arra gondoltam, hogy, bizalmasabban tudnánk beszélgetni tegező hangnemben, és hát ismerem a professzort, egy évfolyamra jártunk az egyetemen – mondta a pszichológus bemutatkozás után, majd egy kényelmes kanapéra mutatott, hogy ott foglaljon helyet Emili. A pszichológus pedig a kanapéval szemben álló kis íróasztal mögé ült.
– Megbeszéljük majd, hogy havonta hányszor kell jönnöd, hogy legyen időd feldolgozni a dolgokat, persze, ha szükségét érzed, tudlak fogadni soron kívül is, ha telefonon ideszólsz.
– Rendben.
– Szeretném, ha elmondanád, miért is érezted szükségét annak, hogy felkeress?
– Éjszakánként nagyon sokszor rosszat álmodok. Rémálmaim vannak, merő víz vagyok, kiabálok, Aladárt is felébresztem ilyenkor, és ő nehezen tud visszaaludni. Most készülünk Afrikába, és jó lenne, ha addig megoldódna a problémám.
– Miket álmodsz?
– Jaj, jobb, ha rá sem gondolok.
– Azt ajánlom, hogy a legelején kezdjük. Én őszinte leszek, a beszélgetések akkor lesznek hasznosak, ha megbízol bennem. Tudnod kell, hogy segíteni akarok rajtad, és ami itt elhangzik, köztünk marad. Nem ítélkezem senki fölött, nincs is jogom, és nem is ez a dolgom.
– Értem.
– Akkor talán mesélj nekem a gyerekkorodról, a szüleidről, az érzéseidről, mintha összegeznéd a dolgokat.
– Az apámat szinte alig ismertem, öt éves voltam, amikor meghalt. Az anyám ott maradt három gyerekkel egyedül. Emlékszem, nagyon sok barátja volt az anyámnak, sok férfival élt rövidebb és hosszabb kapcsolatban – válaszolta Emili, majd elhallgatott.
– Mi volt a benyomásod ezekről a férfiakról?
– Általában gazdagok voltak, az anyám igyekezett jól választani.
Emili egy pillanatra elgondolkodott, mielőtt folytatta:
– Nagyon vágytam arra kislány koromban, hogy anya megengedje nekem, hogy fésülhessem a haját, megérinthessem, odabújhassak hozzá. Szerettem volna érezni az anyukám illatát, a hajának selymes tapintását, de mindig elküldött, soha nem volt ideje arra, hogy egy kicsit átölelhessem. Mindig más volt neki fontosabb. Nagy változás volt az életemben, amikor Ottó, a nevelőapám hozzánk költözött. Ő élt velünk legtovább. Várakozás volt bennem, vágyakozás a szeretet után. Eleinte nézővé váltam, behúzódtam egy sarokba, figyeltem őket, de ők észre sem vettek. Szerettem volna az anyukám figyelmét felkelteni, ezért jól tanultam, elismerésre és figyelemre vágytam. Jól van, magadnak tanulsz, mondta az anyám, és alig pillantott rá a bizonyítványomra. Még örültem is, amikor a nevelőapám figyelme felém fordult. Magához ölelt, simogatott.
Emili újra elhallgatott. Meglepődött saját magán, mert a mondanivalóját úgy mondta, mintha csak egyedül lett volna. Elég lesz ennyi – gondolta – még szerencse, hogy nem mondtam el többet, és keresztbe tette a karját a mellkasa előtt.
– Úgy látom elfáradtál, és még nem állsz készen a továbbiakra – szólalt meg a pszichológus, és a noteszával babrált. – Minden beszélgetés közelebb fog vinni, hogy megbocsáss magadnak és másoknak is, helyére tegyed a dolgokat magadban.
A pszichológus kikísérte a kapuig, és megvárta, hogy Emili beül a rá várakozó taxiba.