Titkok és hazugságok

Hatodik fejezet

A hét letelte után hazautaztak, az életük a megszokott mederben folyt tovább. Aladár belemélyedt a munkába, ő pedig angolul kezdett tanulni, és jobban figyelt a férje dolgaira, mint valaha, hogy minden a legnagyobb rendben menjen, és Aladárt ne zökkentse ki semmi a munkájából, De nagyon magányosnak, boldogtalannak és üresnek érezte az életét. Nem tudta, mikor tudnak elutazni újra, és már abban sem volt biztos, hogy el akar-e utazni ilyen viszontagságos utazásra, amiben része volt.

Nappal kitartóan tombolt a nyár, kint a hőség szinte elviselhetetlen volt, de a villában a klímaberendezés biztosította az egyenletes hőmérsékletet. Emili úgy érezte, ha nem nyithat ablakot, megfullad, úgy érezte egy zárt inkubátorban él, és lassan elfogy a levegő körülötte. Nem mert villanyt gyújtani éjszaka, hogy ne zavarja a professzort, akinek a horkolásától visszhangzott az egész villa. Tapogatózva ment a minibárhoz, és jéghideg limonádét készített magának. Óvatosan a nappali hatalmas ajtajához osont, és kilépett a teraszra. Az éjszaka még őrizte a nappali forróságot. Emili a teraszra helyezett kényelmes kanapéra ült. Nézte a kezében tartott pohár oldalán megjelenő párát. A homlokához emelte a poharat. Úgy érezte az előtörő emlékei vadul száguldoznak a homloka mögött. A csillagokat bámulta. Majd lehunyta a szemét, és az első találkozásra gondolt a férfival, aki úgy szerette őt, ahogyan eddig senki más. Emlékezett mindenre, a színekre, illatokra, érintésekre, röpke kis életének boldogtalannak hitt pillanatai most kéretlenül előtérbe tolakodtak.

Akkor régen, lassan sétált a Kék Macska bár felé, érezte, hogy a feltámadó őszi szél összeborzolja a haját, összesodort levelek zizzentek a lába alatt. Még gyalogolnia kellett húsz percet. Már esteledett, de a város fényei elűzték a közelgő sötétedést. Egy zsúfolt villamos robogott el mellette, az autók hosszú sorban araszolva haladtak az úton. Csúcsforgalom volt, mindenki igyekezett hazafelé. Gyerekkorában félt a sötétedéstől. Ezért szerette ezt a várost, a sok embert, a sok fényt, itt soha nem volt sötétség és nem volt egyedül. Előbb-utóbb történt valami, találkozott valakivel, soha nem találta ezt a várost unalmasnak.

Amint odaért, meglátta a motoros haverjait a téren várakozni. Nagy ovációval fogadták. Művésznőnek hívták, mert tudták nem kezdte el a jogi egyetemet, amit az anyja erőltetett rá. Ő fényképész akart lenni, és a haverjaival lógott. A bőrszerkós barátai nagyra értékelték a lázadását és befogadták maguk közé. Együtt mentek be a Kék Macska bárba. A bárpulthoz telepedtek, annak ellenére, hogy a kidobóember feltűnően őket figyelte. Tudták, nem kívánatos személyek a bárban, de ez még csak inkább inspirálta őket a hangoskodásra.

Szerette ezt a helyet, mert mellette kávézó és egy diszkó is üzemelt, az emeleten pedig egy étterem volt, ahol nagyon jól főznek, és előre kellett asztalt foglalni, ha itt akart az ember vacsorázni. Szinte minden korosztály szívesen járt ide, nívós vendégköre volt, igaz az étterem részben akkor még ő sohasem járt, de feltett szándéka volt, hogy olyan életet teremt magának, amivel együtt jár a luxus, a kényelem és a jó ízlés. Rajzokat is készített a leendő otthonáról, és járatta a legmenőbb lakberendezési lapokat.

Akkor úgy ült le, hogy az arcát félig beárnyékolja a bárpult fölött lógó lámpa, úgy érezte, félig rejtőzködik az emberek kíváncsi tekintete elől. A pult másik oldalán, a polcokon mindenféle különböző formájú és tartalmú italos üvegeken csillogott a rájuk irányított fény. Ő azon az estén hátrafordult az ajtó irányába, és akkor pillantotta meg a fiatalembert, aki éppen akkor lépett be az ajtón. Szőke haja rövidre volt nyírva, ami előnyére vált, az arca szabályos vonásait nagyon jól kiemelte. Azonnal feltűnt neki, hogy rendezett, igényes ruhát és márkás cipőt visel. A férfi körbenézett, látszott, hogy keres valakit, majd megállapodott rajta a tekintete, mosolyogva nézett rá. Kicsit félrebillentette a fejét, a szemében huncut mosoly csillant, „na, megvagy”, mondta ez a pillantás. A diszkóban megszólalt a zene, vad, követelőző dallama betöltötte a teret. Őt a barátai elrángatták a táncparkettre. Egy pillanatra szem elől tévesztette a jóképű idegent a tömegben, de pár másodperc elteltével újra meglátta. A barátai verekedésbe keveredtek, és a kidobó ember felszólította őket, ha nem távoznak, hívja a zsarukat. Akkor odaállt elé a fiatalember, huncut mosoly ragyogott a szemében és valamiféle kérés. Cinkostársak néznek így egymásra, akik régi ismerősök. Hagyta, hogy egészen szorosan magához ölelje őt. Bizalmas volt ez a mozdulat, és mégsem tolakodó. Az érintés hatására borzongás futott át a testén.

– Tűnjünk el innen! – súgta a fülébe a fiatalember.

Kézen fogva mentek ki a zsúfolt teremből, hogy el ne veszítsék egymást ebben a forgatagban. Szép őszi éjszaka volt, kicsit feltámadt a szél, jólesett neki, ahogyan az enyhe szellő játékosan megérintette az arcát. Megálltak egy pillanatra a teraszon, nevettek, amikor a szél megcibálta a ruháját, Dávid átölelte, és úgy fordult, hogy védje a széltől, majd levetette a pulóverét és átnyújtotta neki. Nevettek, mert a pulcsi a térdéig ért, majd Dávid átölelte, egy darabig így álltak, aztán elindultak. Az utcán a villamosok már ritkán jártak, csendes volt a város. Szétnézett, hol állhat Dávid kocsija, de neki nem volt autója.

Elcsodálkozott, hogy Dávidot minden érdekli, ami vele kapcsolatos. Időt akart nyerni, ezért belekezdett egy kitalált történetbe, de amikor belenézett Dávid szemébe, nem tudta a történetet folytatni, nem volt képes ilyen őszinte érdeklődésre hazugsággal válaszolni. Néhány dolgot mondott csupán el magáról. Beszélt a zene és a tánc szeretetéről. Elmondta, a dallamok elvarázsolják őt, magával ragadják, akkor neki táncolnia kell, mindent elfelejt ilyenkor. Lassan, jókedvűen sétáltak tovább. Akkor boldognak érezte magát, sokat bohóckodott. Az utolsó tíz lépést táncolva tette meg a kapuig. A kapu előtt megálltak, akkor Dávid gyengéden átölelte és megcsókolta, amibe neki az egész teste beleremegett. Felhívta magához, de Dávidnak indulnia kellett dolgozni, mert cukrász volt egy jól menő cukrászdában. Megígérte, nemsokára eljön hozzá, és valóban eljött, betartotta az ígéretét.

Dávid egészen más volt, mint akiket ő eddig ismert; megbízott benne és hitt neki. A vele eltöltött idő elfolyt, mint a kiömlött méz, és bearanyozott mindent. Szilveszterkor már együtt ünnepeltek. Már hajnalodott, amikor sétáltak a Duna partján hazafelé, megálltak, nézték a vizet, hallgatták az ébredő város zajait. Lassan haladtak, az ég felhőtlen volt, a nap aranyszínű ecsettel festette meg a házak mögött az eget. Sugarai megcsillantak az ablaküvegeken, az autók ablakain, még fehérebbnek, világosabbnak tűntek a házak, a hajnali fények ott ragyogtak mindenhol. Szinte észre sem vették, hogy a ház elé értek, ahol ő lakott. Napokon belül összeköltöztek.

Jó lenne onnan kezdeni mindent – gondolta Emili.

Lefeküdt a kerti kanapéra, a fejét a karfához támasztotta, és még mindig őrá gondolt. Már világosodott az égalja, és az új nap enyhe szellővel érkezett, ami meglebbentette a lenge anyagból készült hálóingét. Úgy érezte a teste tűzben ég. Eszébe jutott az első együttlétük. Amikor megkapták az első albérletük kulcsait és végre magukra zárhatták az ajtót, táncolni kezdtek. Eszébe jutott Dávid érintése, ahogyan simogatta a haját, a nyakától eligazított egy tincset, és csókkal borította el, lassan haladt a füle felé. Érezte a forró lélegzetét, amitől a vágya egyre fokozódott, hogy teljesen átadja magát neki. A ruhát gyorsan és türelmetlenül szedték le egymásról. Egy pillanatra látta Dávid vágytól elhomályosult szemében a nagyra nőtt pupillát. Érezte a szíve vad dobogását, mintha vadlovak rohantak volna egy kietlen pusztában, és patáik ütemesen koppannának a talajon. A szenvedély magával ragadta őket, mintha ez lenne az első és egyben az utolsó alkalom is, hogy szerethetik egymást, mielőtt minden megszűnik. Utána kimerülten feküdtek egymás mellett. Ő szomjasnak érezte magát, mintha az a hatalmas tűz, ami benne lángolt, felperzselt volna mindent. Mohón nyúlt a pohár után, amit Dávid adott át neki. Szerelem volt első látásra ‒ állapította meg magában Emili. De aztán az események nagyon gyorsan követték egymást, minden félresiklott.

Most úgy érezte szembesült egykori önmagával, képes kívülről nézni a történteket. Keserűséget, kiégettséget érzett. Mégis volt valami a múltban, ami szép volt, övé volt.

És újra a múlt eseményei tolakodtak a gondolatai közé:

– Nagyon fiatalok voltunk, szinte még kölykök. A rendszerváltás utáni időszakban minden bizonytalanná vált. Megszűnt a munkahelyem is, amit végre sikerült szereznem. Semmink nem volt. Nem volt alkalmas az idő.

– Nem volt más választásom – mondta ki suttogva.

Hazugnak érezte a kimondott szavakat. Mindig több választás van – gondolta elgyötörten. – Nem öltem meg őket, de meghurcoltattam azt az embert, akinél a mai napig nem találtam jobbat. Most ezekkel a gondolatokkal, csak magamat akarom felmenteni, de a múlt történéseire nem adhatok önmagamnak feloldozást. Az a fájdalom mar belém, amit én okoztam, és eltörpül, amit nekem kell elszenvednem.

Feltámadt a szél és fázni kezdett. Bement a hálószobába, a férje még mindig tátott szájjal aludt, a tokája remegett a horkolástól. Óvatosan feküdt mellé az ágyba. Nyitott szemmel bámulta a mennyezetet. Mindezt ezért – gondolta és a férjére sandított.

Nehezen jött álom a szemére, és a szíve vadul kalapált, amikor felriadt a szokásos rémálmaira. Köd takart be mindent és ő minden erejét megfeszítve igyekezett egy átlátszó dobozhoz, majd megcsúszott, és hirtelen egy szakadék szélén találta magát. Nézett a szédületes mélységbe, ahová egy babát ragadott magával a forgószél. És ő ezt tehetetlenül nézte.

Aznap szokatlanul csendes volt, amit a professzor szóvá is tett.

– Néha ilyen is kell, ez is én vagyok – mondta Emili kényszeredett mosollyal.

Amikor a professzor elment otthonról, Emili egymás után dobálta ki a gardróbból a különböző színű estélyi ruhákat, kiskosztümöket. Már egy halom ruha tornyozódott fel a szekrény előtt, amikor megtalálta, amit keresett. Néhány farmert, pólót, könnyű nyári ruhát, télikabátot, pulóvert rakott el, így is alig tudta behúzni a táska cipzárját. Összecsomagolt, csak azokat a ruhákat rakta el, amiket ő hozott ide, amikor a professzorhoz költözött. Eltette a pénzt is, amit a felújítás alkalmával félretett, mert nem számolt el a professzornak minden fillérrel.

Elmegyek, ahogyan jöttem – gondolta. – Sok mindent másképpen tennék már, ha lehetne. Egészen Afrikáig kellett mennem, hogy rájöjjek, mi a fontos és mi a lényegtelen. Talán a közelébe megyek, egészen közel hozzá, még akkor is, ha nincs jogom hozzá, hiszen a véremből való.

És ő? Ő büszke volt rám, hogy az ő felesége vagyok. Engem soha senki nem szeretett úgy, mint ő, mégis mit tettem vele? – gondolta, és belerúgott a halomba hányt ruhákba.

– Ezért? – mondta ki hangosan és keserűen felnevetett. Soha nem bocsájt meg. Csak ne nézett volna úgy rám a tárgyaláson, ne nézett volna reménykedve rám!

A garázsajtó nyikordulását hallotta, majd az ablakhoz ment és látta, hogy Aladár érkezett haza. Gyorsan bezárta az ablakokat. Néhány perc múlva a férje az előszobában állt, és kikerekedett szemmel nézte Emili csomagjait.

– Elmegyek – mondta Emili határozottan Aladár seszínű szemébe nézve.

– Hogyan mehetnél el, te szerencsétlen? Azt hiszed, hogy hagyom, hogy a nevemet meghurcold? Fogalmad nincs mennyi összeköttetést vettem igénybe, hogy elmossam a múltad, hogy az lehess, akit ma ismer a közvélemény! – kiabálta vöröslő arccal a professzor miközben a kezével Emili arca előtt hadonászott.

– Most magadra hagylak, és amikor visszajövök, beszélünk – mondta kicsit később már lecsillapodva. – Egyébként hétfőn nyitják meg a fotó kiállításod – közölte tárgyilagosan. Majd gúnyosan hozzátette:

– Művésznő.

Lassan esteledett, de Emili nem kapcsolta fel a világítást. Elvesztette az időérzékét, és az ajtó csapódására rezzent össze. Aladár lépett be a nappaliba. Felkapcsolta a villanyt.

– Azt hittem már leléptél innen is.

– Nincs hová mennem.

– Akkor tartsd magad az én szabályaimhoz.

Emili nem válaszolt, csak bólintott

– Nekem szükségem van rád. Ezért hajlandó vagyok minden kapcsolatomat igénybe venni, hogy érvényesülni tudjál, de köztünk mindennek változatlannak kell maradni. Országos hírnévre tehetsz szert. Aludj rá egyet! Nem kell rá válaszolnod most, gondold át! – mondta akkor neki Aladár.

Emili a nappaliban ágyazott meg magának, de nem sokat aludt azon az éjszakán, a csomagjait is az előszobában hagyta.

– Átgondoltam mindent, itt maradok – mondta reggel rekedt hangon a férjének.

– Jól döntöttél, mert már nem lenne hová menned! Semmiféle botrányba nem keveredhetsz, a sajtó miatt nem engedheted meg magadnak, és nekem is ártanál ezzel. Még jó, hogy nevet változtattál – mondta neki a férje határozottan.

– Tudsz róla?

– Néhány dolgot tudok – mondta tömören a férje. – Nem gondolod, hogy elveszek valakit, akinek nem ismerem a múltját? Lemondtál az akkori életedről. Erről soha többé nem akarok beszélni. Mi onnan kezdtük az életet, amikor megjelentél nálam, egyébként tudd, hogy esélyed sem lett volna. Azért egyszer ott Afrikában meginogtam, de nem éltél a pillanattal. Elmehetsz, ha akarsz, de senkid és semmid nincs rajtam kívül.

Hetedik fejezet