Éveket sodort magával az idő. Egyik reggel hiába ébresztgette Emili a férjét, Aladár nem reagált. Emili remegő kézzel tárcsázta a mentőket, akik szirénázva perceken belül a helyszínen voltak, de már nem tudtak a professzoron segíteni. Látszólag semmi baja nem volt, egyszerűen a szíve felmondta a szolgálatot.
Nagy temetést tartottak, sokan búcsúztatták. A koporsó mellett ott ült az özvegye és a fia. Emili látszólag fegyelmezetten hallgatta az egymás után elhangzó méltató szavakat, közben a mellette ülő fiún járt az esze, aki nem sokkal volt fiatalabb nála, és most külföldről jött haza az apja temetésére. Eddig a létezéséről sem tudott, és most felbukkant ez a fiú a semmiből. A férje soha nem beszélt róla együttélésük alatt. Fogalma nem volt arról, hogy a professzornak gyereke van, és az örökségen osztozni kell. Nagyon hasonlított a fiú az apjához, ugyanaz az alacsony, köpcös alkat, nagy kerek fej, és fürkésző tekintet. Már kopaszodott, de még látszott némi vöröses színű, pehelyszerű haja. Vajon a férje hogyan tartotta a fiával a kapcsolatot? Volt egyáltalán kapcsolatuk egymással? – ezen járt Emili gondolata, a búcsúztató szavai csak foszlányokban értek el hozzá.
– A magyar tudományos életnek az egyik kiemelkedő alakjától kell búcsúznunk, aki példás férj és szerető édesapa volt. Nagy veszteség ez a családnak és a tudományos életnek egyaránt. Mindig önzetlenül segítette és felkarolta a fiatal tehetségeket, átadta a tudását, ezzel megteremtette az utánpótlást a tudományos életnek. – A miniszter beszéde megzavarta Emili gondolatait.
Kiről beszél a miniszter? – merült fel benne a kérdés – Úgy tűnt, mintha egy egészen más emberről lenne szó. Mindenkinek segített? Miben és kinek? Önzetlen? Hiszen nála mindennek és mindenkinek megvolt az ára. Én a felesége voltam, de csak azokkal a feltételekkel, amik az ő érdekeit szolgálták. Nem akart gyerekeket, de hát itt ül a fia mellettem. Őszintének mondta a hozzám fűződő kapcsolatát, és engem is őszinteségre biztatott, közben pedig végig titkolózott. Félelemben tartott a tudat, hogy vajon mit tud rólam.
A szertartás után végre örök nyugalomba helyezték a professzor hamvait. Sokan őszinte részvétüket fejezték ki, ahogy sorban odaléptek hozzájuk. Ő meg a fiú csak úgy egymás mellett álltak, mintha összetartoztak volna, holott semmi közük nem volt egymáshoz.
A villában nagyon sokan gyűltek össze, csoportokban beszélgetve egymással teljesen közömbös dolgokról.
– Emili, igaz, nem praktizálok már, de ha szükséged van segítségre, szívesen látunk a feleségemmel – lépett oda hozzá a pszichológusa.
– Igen, szeretnélek felkeresni, mert azt hiszem, szükségem lesz segítségre – mondta halkan Emili.
Amikor végre a torról mindenki elment, Emili lerogyott a nappali kanapéjára, majd szinte azonnal fel is állt.
– Leó, én felmegyek és lepihenek a szobámban, te hol alszol? – kérdezte a fiút.
– Természetesen itthon.
– A vendégszobában?
– Nem, az én szobámban – válaszolta Leó a csodálkozástól kikerekedett szemmel. Emilinek eszébe jutott, egyetlen szobát nem rendezhetett be új bútorokkal, a férje megmondta, annak úgy kell maradnia. Tehát az a fiú birodalma. Nézett a lépcsőn felfelé igyekvő férfi után, és majdnem elnevette magát, hogy így gondolt rá – fiú, hiszen majdnem vele egykorú.
Ahogyan lepihent az ágyára, hallotta, hogy a fölfogadott személyzet hozzálát a takarításhoz.
Másnap reggel tíz órakor jött az ügyvéd, a végrendeletet felolvasni. Emili és Leó már várták a nappaliban. Nem beszélgettek egymással, mindketten úgy érezték, nincs mondanivalójuk. Az ügyvéd letelepedett velük szemben a kanapéra, megigazította a szemüvegét és elmondta az ilyenkor szokásos formaságokat, majd megropogtatta az ujjait és kezébe vette a végrendeletet.
– Dr. Kázmér Aladár minden ingó és ingatlan vagyonomat fiamra, Dr. Kázmér Leóra hagyományozom, a villa udvarán álló kis garzonlakás kivételével, aminek a korlátozott haszonélvezete a nejemet, Csépányi Emilit illeti meg, valamint egy betétszámlára elhelyezett befektetési összeg kamataiból havi rendszerességgel életjáradékot hagyok a feleségemre. A törzsbetét az özvegyem halála, illetve egy új házasságkötése esetén a fiamra Dr. Kázmér Leóra száll – hadarta el az ügyvéd.
A végrendelet felolvasása után senki nem szólt egy darabig, majd az ügyvéd törte meg a csendet.
– Természetesen, ha valaki ezt méltánytalannak találja, megtámadhatja az elhunyt végakaratát – mondta, és olyan mozdulatot tett, mint aki éppen kezet mos.
– Én nem kívánok perelni – mondta Leó, és Emilire nézett.
– Én sem – válaszolta határozottan Emili.
– Az ügyfelem egy mappát bízott rám, hogy halála esetén adjam át az özvegyének.
Emili tétován nyúlt az iratcsomag után. Kinyitotta a mappát és zárt postai borítékot talált benne, Dóra felirattal.
Emili sokáig ült a nappaliban, nem állt fel a redőnyöket leengedni, a klímát sem kapcsolta be annak ellenére, hogy a helyiségben pokoli hőség volt. Úgy érezte, a forróságot az egyszerű fekete ruhája mind magába zárja, amitől meg kell fulladnia.
Az ügyvéd kelletlenül felállt, és elköszönt. Emili kikísérte az ajtóig, ahol az ügyvéd biztosította, hogy bármilyen ügyben szívesen áll a rendelkezésére.
Leó is eltávozott hivatalos ügyet intézni.
Emili egyedül maradt, és kibontotta az iratcsomagot. Annyira remegett a keze, hogy az iratok, kivágott újságcikkek szanaszét szóródtak a szőnyegen. Lehuppant a szőnyegre és tétován felvette az egyik lapot.
Az egyik hír egy repülőszerencsétlenségről szólt, majd egy fotó a riportalanyról, Állár Dávidról, az egyetlen túlélőről. Nézte a képet és óvatosan megsimította a férfi arcát. Ezt már látta egyszer, de nem olvasta el a cikket, mert akkor zavarta Aladár fürkésző tekintete. A szeme gyorsan siklott a sorokon: „Van egy kislányom, akire most nevelőszülők vigyáznak. Minden erőmmel élni akarok, érte, hogy felnevelhessem őt. Köszönetet mondok a kórház minden dolgozójának, különösen Jakab Eszter doktornőnek, a kezelőorvosomnak.” Emili döbbenten nézte a sorokat, majd egy másik újság után nyúlt. Egy inkubátor volt a cikk fölött, ami hírül adta, hogy valaki újszülött kislányt helyezett el a gyermekmentő inkubátorba. Az anyát az inkubátor mellett találták, és gyors orvosi segítség mentette meg az életét. Kiléttét nem fedhetik fel a titoktartás miatt. A nő bántalmazó kapcsolatban élt a férjével, és átmeneti időre egy női menhelyre helyezték. Kérte a névváltoztatást, hogy a férje ne találjon rá. Lemondott a babáról, és a kicsi átmenetileg állami gondozásba került. A férj jelentkezett, hogy a kislányát szeretné magához venni.
Emili némán maga elé meredt. Már alkonyodott, amikor egy gyámhatósági jegyzőkönyv fénymásolata akadt a kezébe. Egy kislányt helyeztek ki nevelőszülőkhöz, Tóth Tihamérhoz és feleségéhez, akik egy balesetben elvesztették mindkét gyereküket. A vizsgálatok alapján a kislány apja alkalmas és jogosult arra, hogy tartsa a kapcsolatot a gyerekével és a nevelőszülőkkel.
Később Emili hallotta, hogy autó érkezett a kocsi feljáróra és beáll a garázsba. Nem is tudta, mennyi ideje ülhetett már ott a gondolataiba merülve, majd nyílt a nappali ajtaja, és Leó lépett be rajta. Gyors mozdulatokkal rejtette el az iratokat, cikkeket.
– Te még most is itt ülsz?
– Láthatod.
– Egy hét múlva költözz át a cselédlakásba.
– Milyen cselédlakásba? – nyílt nagyra Emili szeme.
– Jaj, ne haragudj, nem tudhatod, hogy régen az volt a villában szolgáló cselédek lakása. Azt tudom, hogy az apám teljesen felújítatta, és gyönyörűen berendezte neked.
Emili mosolyt erőltetett az arcára. Nagyon jól betanulta ezt a mosolyt, szinte természetesnek tűnt. Keserűen gondolt arra, hogy őt most ez a legkevésbé sem érdekli.
– Természetesen a személyes dolgaidat átviheted.
– Még jó, Leó, hogy megengeded – jegyezte meg Emili egykedvűen.
– Nekem az apám autója nem kell, ha akarod, a nevedre íratom – mondta Leó engedékenyebben.
– Ahogyan akarod.
– Jó lesz neked, egyszerűbb lesz azzal közlekedni a munkahelyedre.
– Nem kellett elhelyezkednem, amióta az apáddal éltem. Minden körülményt én teremtettem meg neki – mondta Emili, majd Leó kételkedő arcát nézve hozzátette:
– Én biztosítottam a hátteret, a nyugalmas kutatómunkához.
– Fotóművész vagy, nem?
– Igen, de csak a szabadidőmben vettem elő a fényképezőgépet, akkor, amikor az apád munkája ezt megengedte.
– Gondoltam, hogy ebből te profitálsz.
– Valamennyit igen, de a befolyt összeggel az afrikai éhező gyerekeket támogatom.
– Az a te dolgod, hogy mire fordítod, de az apám gondoskodott rólad – mondta Leó.
– Igen. Nekem ezzel nincs semmi problémám.
– Akkor nem tudom, miről beszélünk?
– Én nem haragszom senkire Leó. Én elfogadom a sorsom.
Leó kikerekedett szemmel nézte a sápadt asszonyt, majd megvonta a vállát.
Leó, amint a hagyatéki tárgyalás lezajlott és hivatalosan a nevére ment az ingatlan, azonnal eladta a villát, a garzon kivételével, ahová Emili költözött be, egy átmeneti időre.