Titkok és hazugságok

Negyedik fejezet

Az esküvő után a professzort telefonon kereste az ügyvédje. Emili vette fel a kagylót, mert egyedül volt a villában.

– Nem tudom adni – mondta sajnálkozva.

– Átadná neki, hogy feltétlen keressen fel a végrendelete miatt?

– Természetesen – válaszolta Emili. Visszatette a telefonkagylót a helyére, beletúrt a hajába, majd nézte a nappali ablakából a kilátást. Talán mindenét rám hagyja – gondolta eltűnődve, majd egy nyugtalanító érzés kerítette hatalmába, – talán nem.

Az afrikai utazás miatti készülődés elterelte a figyelmét egy időre, de újra felmerült benne a kétség a végrendeletről.

Repülővel utaztak, ami majdnem teljes két napot vett igénybe. Annak ellenére, hogy fáradságos út volt, Emili minden percét élvezte az utazásnak, ha elfáradt, nyugodtan aludt a repülőgépen is. Végül Kongó Köztársaság fővárosában, Brazzaville repülőterén szálltak le a gépről. Tüzetes vámvizsgálat és úti okmány vizsgálat után indulhattak csak el a szállodába, ami megfelelt minden elvárásnak; a tágas, kényelmes szobák hatalmas ablakai a Kongó folyóra néztek. A folyó túlsó partján a Kongó Demokratikus Köztársaság fővárosa terült el. A város napfényben fürdött, nagy volt a hőség, és a rendkívül magas páratartalom még inkább emelte a hőérzetet.

– Nagyon várom, hogy megnézzük a várost!

– Megyek, lezuhanyozom, kicsit felfrissítem magam – válaszolta a professzor elgyötörten, az ő arcán mély nyomot hagyott az utazás miatti kimerültség.

– Gyere ide, Aladár! Itt az erkélyen gyönyörű a kilátás a városra!

– Láthatjuk még eleget – válaszolta a professzor egykedvűen. – Mindenki pihen egy kicsit a kimerítő út után, az expedíció minden tagja, csak te vagy ilyen nyughatatlan. Látod, milyen jó, hogy nincsen gyerekünk, különben te is otthon kuksolhatnál. A feleségek mind otthon maradtak a gyerekekkel, már akinek van felesége és gyereke.

Kopogtak az ajtón, egy bantu szolgáló frissítőket hozott be egy tálcán, majd csendben távozott.

– Látod, ő egy bantu, aki a paleo-negrid rasszhoz tartozik. Középbarna bőrű, zömök testalkatú, és sokkal alacsonyabb, mint például a szudániak – mondta a professzor.

– Mesélj róluk! – kérte Emili érdeklődést mímelve.

A professzor belekezdett a tudományos fejtegetésbe. Emili újabb kérdést tett fel.

– Ez sokkal bővebb kifejtést igényel, hogy a te szinteden el tudjam ez magyarázni, most már tényleg megyek zuhanyozni, az esőerdőben, amikor a pigmeusokat keressük, akkor bőven lesz időnk rá.

Zuhanyozás után a professzor szinte azonnal elaludt. Emili is rendbe tette magát, és egy könyvet kezdett el tanulmányozni a Kongó Köztársaságról, valamint az expedíció tervét nézte át. Felkeresnek egy pigmeus törzset, akik a mai napig az őserdőben élnek, tanulmányozzák az életüket, és a nyelvet, amit beszélnek, majd elutaznak Fokvárosba. Emili türelmetlenül várta, hogy a professzor végre kipihenje magát, és lemenjenek a szálloda éttermébe ebédelni, mert nem szerette volna lekésni a városnézést. Pakolászni kezdett. Aladár bosszúsan ébredt fel az apró zajokra.

Lementek az étterembe, ahol sokféle fogás közül választhattak, de ők európai menühöz ragaszkodtak. A kutatócsoport többi tagja és az idegenvezető már várakozott rájuk, hogy indulni tudjanak a közös programra. Tettek egy körutat, majd autóval utaztak egészen a város peremén meghúzódó szegényebb negyeden túlra a Kongó folyó partjára. Itt gyalog tettek egy nagy sétát. Az egyik folyószakaszon asszonyokat pillantottak meg, akik mostak a folyóparton. Emili sokáig nézte őket, alacsony termetűek voltak, nem túl sötét bőrűek, színes, harsány színű, lenge ruhákat viseltek. A nők egy pillanatra abbahagyták a munkát és kíváncsi tekintettel néztek rájuk, majd mintha mi sem történt volna, folytatták a mosást. Néhányukkal ott voltak a gyerekeik is, akik általában pucéran tébláboltak körülöttük. Emilinek megakadt a szeme egy fekete szemű kislányon, aki kirítt a gyerekek közül, mert rikító, fodros, babarózsaszín selyemruhát viselt. A kislány odament hozzá, és kíváncsian nézett rá.

– Hogyan kerülhetett erre a kislányra ez a ruha? – kérdezte a férjétől Emili.

– Sok segélyszállítmány jön ide a Vöröskereszt jóvoltából – válaszolta a férje.

A kislány nézésétől Emili zavarba jött, keresett valamit a könnyű vászonnadrágja zsebében, amit a gyereknek adhatna, de nem volt nála semmi. Megigazította a vászonkalapját, ami beárnyékolta a fél arcát, majd a professzorba karolt.

– Ne karolj belém, mert nehezen viselem ezt a hőséget – mondta a férje. Egy zsebkendővel kezdte törölgetni az arcáról az izzadságot. – A napokban rengeteg mindent kell elintéznem, hivatalos ügyeket, engedélyeket kell beszereznem. Azt hiszem, te ezt nagyon unnád – folytatta egy kis szünet után a professzor.

– Nem, dehogyis, szívesen tartok veled – tiltakozott Emili.

– Lesz egy hajóút a folyón, miért nem mész a többiekkel? Én már többször voltam ilyen úton, hidd el, gyönyörű.

– Lehet, hogy szükséged lesz rám, talán tudok neked segíteni.

– Menj csak a nyugodtan, nagyon fogod élvezni. A csoport a hajókirándulás után repülőgéppel megy Pointe Noire-ba, néhány napot tölt ott, hidd el, megéri látni a várost – mondta a professzor és fáradtan hunyorgott.

– Örömmel megyek, ha nem bánod.

– Dehogyis bánom, csak kérlek, ne bújj hozzám, hiszen a saját levemben sülök meg a hőségtől.

– Bocsánat.

– Én elintézem, amit kell. Egyébként sem tudok lépést tartani veled.

Emili másnap reggel alig várta a napfelkeltét, hogy indulhasson a kikötőbe a többiekkel együtt. A hajó lassan, szinte méltóságteljesen haladt a Kongó folyón, csendet ringatott a víz, és nyugalmat. Emilit elkápráztatta ez a rejtélyes folyó, és a partjain elburjánzott buja, vad növényzet.

Hirtelen szomorúság tört rá, mert eszébe jutott a Duna-part, a régi séták a rakparton, a vízben visszatükröződő fények.

A hajókirándulás után repülőgépre szálltak és utaztak Pointe Noire-ba.

Emili ezen az éjszakán érzett először olyan kimerültséget, hogy nem kerítették hatalmukba az éjszakánként előtörő kínzó gondolatai, azonnal elaludt a szállodai szobájában. Másnap kipihenten ébredt. Ezen a napon megnézték az ország legnagyobb kikötőjében zajló életet. Rengeteg hajó várakozott a mólónál, árut pakoltak a raktérbe, amiket majd távoli országokba szállítanak. Zajlott, lüktetett az élet, jövés-menés, daruk mozgása, emberek kiabálása, a beérkező hajók éles tülkölése hallatszott. Az Atlanti-óceán végtelen kéksége és az égbolt kékje valahol a távolban találkoztak, lustán, álmosan néhány fehér felhő tűnt fel az égen. Emilit csodálattal töltötte el ez a látvány, elővette a fényképezőgépét, majd csüggedten visszatette, mert rájött, a kép nem tudja visszaadni a hangokat, az óceán felől érkező illatot, a szél érintését, és azt a végtelen szabadságot, amit érzett.

Később városnézésre mentek, majd megálltak egy kis téren, ahol az őslakos kézművesek sátraik előtt kínálták a portékájukat. Volt itt minden, színes, könnyű ruhák, sálak, kis faszobrocskák, elefántcsontból faragott ékszerek és használati tárgyak. Emili egy fából faragott kis elefántot tartott a kezében, amikor egy jól öltözött, fehér férfi lépett oda hozzá.

– Nem hiszem el, hogy itt találkozunk!

– Mit keresel te itt? – kérdezte riadtan Emili.

– Még hogy én mit keresek itt? Egyiptomban dolgozom már évek óta, csak most bejárom Afrikának ezt a részét is, de te hogyan kerültél ide?

– Nem hiszem, hogy ez rád tartozna, Sándor.

– Ha tudnád, milyen régóta kereslek, azóta sem tudtalak elfelejteni.

– Felejts el, akit te ismertél, az nem létezik többé.

– Voltam az anyádnál, ő mondott ezt meg azt rólad. Mondhatom igen érdekes dolgokat mesélt. Hihetetlen, hogy ezek után itt találkozom veled – mondta Sándor, és megfogta Emili karját, mert nem akarta, hogy a nő tovább menjen.

– Már nem vagyok kamaszlány és hosztesz sem!

– De az voltál, nem is akármilyen – válaszolta a férfi vigyorogva.

– Valami gond van, Emili? – lépett oda hozzá Aladár munkatársa.

– Nem, nincs semmi, az úr összetévesztett valakivel.

– Emili? Valóban nem ismerem ezt a hölgyet. Elnézést – mentegetőzött Sándor, majd odébb állt, de kereste az alkalmat, hogy újra megszólíthassa.

– Melyik szállodában szálltatok meg? – kérdezte később a férfi, de Emili nem válaszolt.

A levegő kezdett lehűlni. A nagy páratartalom miatt Emili nagyon fáradtnak érezte magát, és a tenger felől érkező hűvös fuvallat miatt fázni kezdett. Nem is ment vacsorázni, hanem a szállásra visszatérve végigvetette magát az ágyon. Majdnem elaludt, amikor kopogtatást hallott az ajtón. Amikor kinyitotta az ajtót, meglepetten látta, hogy Sándor áll az ajtóban.

– Szeretnék veled beszélni.

– Hogyan találtál meg?

– Követtelek – mondta kaján vigyorral Sándor.

Ő kikémlelt a folyosóra, és amikor meggyőződött, hogy senki nem látja őket, beengedte a férfit. A férfi otthonosan lehuppant a szoba kényelmes kanapéjára.

– Milyen jó, hogy látlak, milyen jó, hogy végre megtaláltalak!

– Nem hiszem, hogy ez kölcsönös érzés lenne.

– Ne hazudj magadnak Emili – mondta Sándor és cinkos fény csillant a szemében.

– Mondtam, felejts el!

– Nem megy, drágám, én téged szeretlek – mondta a férfi miközben felállt a kanapéról, és szorosan magához ölelte Emilit.

– Kérlek, menj el! – mondta Emili, de már nem olyan határozottan jött ki a torkán a szó.

– Veled akarok élni! Az számomra nem csak egy kaland voltál – súgta fojtott hangon Emili fülébe a férfi.

– Nem kell ilyeneket mondanod, nem vagyok már gyerek.

– Igaz, nem vagy már gyerek, sokkal vonzóbb vagy, mint valaha, egy érett, gyönyörű nő vagy, drágám – mondta fojtott hangon a férfi, és még szorosabban ölelte magához Emilit. Hosszan megcsókolta. A karjába fogta és óvatosan az ágyra fektette, fölé hajolt, lágyan simogatta, becézgette az odaadóan elterülő nőt. Emili minden mozdulatban, minden ölelésben, csókban a volt férje érintését várta, a lehunyt szemhéja mögött őt képzelte oda. Együtt töltötték az egész éjszakát, ő hajnalkor mély álomba merült.

A szobapincér kopogtatására ébredt. A pincér behozta a reggelijét, majd érdeklődött, hogy van-e szüksége még valamire. Emili megrázta a fejét, mire a pincér halkan távozott. Ő megkönnyebbülést érzett, hogy Sándor eltűnt a szobájából. Az éjjeliszekrényére pillantott, szerencsére Sándor üzenetet sem hagyott neki. Sokáig zuhanyozott, szerette volna lemosni magáról a hazug csókokat, öleléseket. Szeretett volna megszabadulni a teste követelőző vágyaitól.

Az expedíció tagjai még két napot töltöttek itt. Emilit végig félelemmel töltötte el, hogy a férfi felkeresi a következő éjszakán is, de Sándor már nem jött többé. Emili ült az ágya szélén, és a két kezébe temette az arcát. Úgy érezte újra kihasználták, és félelem töltötte el a gondolatra, hogy bárki felbukkanhat a múltból, és ő kiszolgáltatottá válik.

Majd a volt férjére gondolt, aki soha nem tette volna ezt vele, aki őszinte volt hozzá mindig. Ő azt szerette bennem – gondolta Emili, – amit mutattam magamból, ami soha nem voltam, de talán mellette egyszer lehettem volna, de azzá már soha nem válhatok. Addig hazudtam magamnak, míg én is elhittem. Könnyebb volt akkor. Mostanában amikor őrá gondolok, olyan, mintha egy tükröt tartana elém a múlt, és mögüle kukucskálna ki a lelkiismeretem.

Nehezen jött álom a szemére. Zűrzavaros álom kerítette hatalmába, riadtan, leizzadva ébredt.

A visszaút délelőttjét még a városban töltötte a férje munkatársaival, majd kimentek a kikötőbe, nézte a tájat, a folyót és az óceánt, és végtelen szomorúságot érzett. Szürkének, ócskának, elpazaroltnak érezte az életét.

Délelőtt tizenegy órakor indult a repülőgépük vissza Brazzaville-be. Aladár nagyon megörült neki és hosszan átölelte.

– Megyek zuhanyozni! – bontakozott ki az ölelésből Emili. Sokáig volt bent a fürdőszobában, és folyatta a vizet, mert már nem tudta visszatartani a sírását. Nagyon sokára nyugodott meg, és amikor előjött a zuhanyozóból, a férje már mélyen aludt. Óvatosan feküdt mellé, hogy még véletlenül se ébressze fel.

Másnap csomagoltak, sok mindent kellett vinni az útra. Az induláskor helyi kísérők csatlakoztak hozzájuk; egy tolmács, aki beszélte a pigmeusok nyelvét, egy gépkocsivezető, egy másik ismeretlen, aki az esőerdőn keresztül fogja vezetni a csapatot, és két szintén bantu, akik az éjszakára sátrakat állítanak fel és gondoskodnak az élelemről. A kísérőkhöz tartozott még két szintén bennszülött, akik néhány nappal korábban előre mentek, hogy bozótvágóikkal előkészítsék az utat az őserdőn át a pigmeusok telepéig.

A közlekedés igen körülményes volt, amikor a fővárost elhagyták, illetve letértek az útról. Két út volt az egész országban, amit úttestnek lehetett nevezni. A konvoj három terepjáróból állt. Az egyik vitte az öt helyi kísérőt, a másikban Emili ült a férjével, és a harmadik terepjáróban a professzor két munkatársa utazott, a felszereléseket elosztották a kocsikon. Hiába volt nyitva a terepjáró ablaka, Emili úgy érezte megfullad a hőségtől és az út porától, a sivatagi homoktól. Megkérte Aladárt, hogy zárja be az ablakokat, akkor viszont úgy érezte megfullad a zárt térben, és előjött a fóbiája. Fulladozva kapkodott levegő után, úgy érezte egy üvegkalitkába rekedt. A férje leengedte a terepjáró ablakait, majd megállította az autót, mohón ivott a magukkal hozott vízből. Ő a palackért nyúlt, de a professzor nem vette észre a mozdulatát, a maradék vizet a izzadt, kopasz fejére öntötte.

– Ez jólesett – mondta élvezettel, majd Emili sápadt arcára nézett.

– Mégsem volt jó ötlet, hogy magammal hoztalak – morogta, miközben Emili arcát kémlelte.

– Már jobban vagyok, indulhatunk. Ne haragudj – válaszolta Emili, és úgy érezte a torka kiszáradt a szomjúságtól.

A táj sivár volt az aszott növényekkel, és a maga egyhangúságával. Feltűnt egy kisebb település, néhány házzal, aminek az árnyékában néhány töpörödött arcú öregember húzódott meg. Egy ócska teherautó jött velük szemben, sűrű port keverve maga körül. A legközelebbi pihenőnél a konvoj másik két gépkocsi tartalékából kértek vizet. Emili úgy érezte a szája kicserepesedett, és a forró levegő megtölti a tüdejét, az izzadságtól a ruhája a testéhez tapadt. A magukkal hozott konzervek nem estek jól neki, Aladár hiába biztatta, hogy egyen, mert kell az erő a hátralévő útra. Éjszaka lehűlt és ő dideregve hánykolódott a sátorban. Másnap hajnalban folytatták az utat. A nap egyre tüzesebben sütött, és már kora reggel elviselhetetlenné vált a hőség. Végeláthatatlannak tűnt az út, és az előttük álló idő. Az egyik nap, amikor már alkonyodott, végre zöldellő növényeket, ritkás facsoportot pillantottak meg. A vezetőjük szerint még néhány napnyi utazás kell ahhoz, hogy végre elérjék az őserdőt. A táj zöldebbé, barátságosabbá vált, csoportba verődött állatokat pillantottak meg a távolban.

Hosszú és kimerítő idő után érkeztek az őserdőhöz.

– Innentől már csak gyalogosan tudjuk folytatni az utunkat – mondta a vezető. Az expedíció tagjai felvették a hátizsákjaikat, amiben a kutatáshoz szükséges eszközök, és egyéb személyes dolgaikat csomagolták, a helyi kísérők a többi teherrel felmálházva indultak el a vezető után az előre elkészített irtásokon. Napokig mentek úttalan utakon, hatalmasra nőtt növényzet sűrűjében levő csapásokon. A fák legalább ötven méter magasra nőttek, koronájuk lentről úgy tűnt, mintha a magasban összeölelkeznének, a nap sugarai mégis a legkisebb helyen is beszűrődtek a lombok között. Az aljnövényzet indás száraival kapaszkodott fel a hatalmas fatörzsekre, körbefonva azt, törtek a fény felé. Emili soha nem sejtette, hogy a zöld szín ennyi árnyalatban létezik, mint most itt láthatta. Néhol színes virágok kápráztatták el a tekintetet, madarak röpködtek körülöttük, hogy hegyes csőreikkel a nektárhoz juthassanak.

– Nézd, Aladár, milyen szépek!

– A nektármadarak osztályába tartozóknak rengeteg fajtája ismeretes, itt csak egy fajtát figyelhetünk meg… – tette hozzá a professzor, és hosszas fejtegetésbe kezdett. Emili tudta jól, ha olyan kérdést tesz fel, ami a férjét is érdekli, a férje rázúdítja az összes információt, amit a témáról tud. Nem lehet leállítani, és neki csak bólogatni kell, vagy tágra nyílt szemmel hallgatnia, ha érdekli, ha nem. Ilyenkor a férje azt sem veszi észre, hogy ő szórakozottan válaszolgat.

Egy kidőlt hatalmas fa korhadt darabjai akadályozták a továbbjutást, nem mesze nagy kövek állták az útjukat, ami között víz csordogált. Megpihentek a köveken, a professzor hangosan fújtatott, miközben Emilinek tartott előadást az itt tanyázó karmos békákról. Emili azzal volt elfoglalva, hogy megszabaduljon az apró bogaraktól, rovaroktól, csak néha tett fel egy szórakozott kérdést a témával kapcsolatban. Egy kísérő velük tartott, mivel folyton lemaradtak a csoporttól. Kis pihenő után folytatták az utat a nedves és csúszós talajon. A nagy páratartalmat a professzor viselte a legnehezebben, ömlött róla az izzadság, de nem panaszkodott. Emili rácsodálkozott mindenre, de a hangjából eltűnt a lelkesedés. Ő is nehezen viselte a megterhelést, de nem adott hangot a kimerültségének. Az expedíció többi tagja bevárta őket, mivel mindig ők kullogtak leghátul.

– Még egynapi járásra találjuk a pigmeusok legközelebbi telepét – fordította a tolmács a vezető szavait –, valahol meg kell szállnunk, itt viszont nehéz lesz megfelelő helyet találni a sátraknak. Tovább kell mennünk, már csak néhány órai járásra van itt egy tisztás, ott lesz alkalmas hely.

Sok ízeltlábú volt az erdő minden részén, Emili meg-megállt, hogy megszabaduljon a ruhájára telepedő példányoktól. Vászonsapkája már rég elkoszolódott, a haja a sapka alatt csapzottan lógott, a túrabakancsa csúszkált a nedves talajon, de nem panaszkodott. A professzor lihegve ment utána a nehéz terepen. Emili is zihálva haladt, úgy érezte, egy parányi száraz hely sincs a testén és a ruháján sem, mert róla is patakokban ömlött a veríték.

Végre a tisztásra értek, ahol a fakitermelők egy jókora területről már kiirtották a fákat. A kísérők itt állították fel a sátrakat, és elővették a magukkal hozott akkumulátoros főzőlapot a vacsorafőzéshez.

– Rendkívül szívósak ezek a bantuk – mondta a professzor, amikor letelepedett a többiekhez, és fájós lábát kezdte masszírozni.

Sötétedni kezdett, és az elemlámpák fénye odavonzotta a bogarakat. Amikor Emili belépett a sátorba, megcsapta a tömör izzadságszag, ami még az előző éjszaka beleivódott a vászonba. Mocskosnak, büdösnek érezte magát és Aladárt is, de mímelt lelkesedéssel szólalt meg:

– Sok szépet láttunk ma is.

– Igen, Afrika csodálatos. Mindenért meg kell szenvedni, ami szép, én már csak tudom – válaszolta a professzor, és elhelyezkedett a hálózsákban. Szinte azonnal elaludt.

Hajnalkor a két bantu elindult a bozótvágóikkal, előkészíteni az utat, néhány óra múlva követte őket az expedíció többi tagja is, és nemsokára utolérték az előőrsöt. Emili nézte az izmos fiatal bennszülötteket, ahogyan a bozótvágó késeikkel szinte megállás nélkül dolgoztak. Az izmaik megfeszültek a kemény munkától, a beszűrődő napfény megcsillant aranybarna bőrükön. A vezetőjük nagyon határozott hangon szólt a többi helyi kísérőhöz a saját nyervén, mire közülük is két ember bozótvágó kést ragadott és munkához láttak. Az expedíció tagjai pihentek egy vízmosás melletti tavacskánál, mielőtt folytatták az utat az előkészített keskeny irtáson. A páradús meleg levegő szinte elviselhetetlen volt. Emilit elkápráztatta a vizet körülvevő buja növényzet. Átvágott a bokrokon, ledobálta a ruháit és megmártózott a vízben. Úgy érezte, újjászületett, újra és újra alámerült a vízben. Kijött a partra, kicsavarta a hajából a vizet, és megrázta a fejét. A ruháit kilögybölte a tó vizébe, és egy közeli fa ágaira terítette. Bekente magát naptejjel. A pillantása a parton üldögélő férfiakra tévedt, akik mohó pillantással követték minden mozdulatát. Zavarba jött. Gyorsan magára kapkodta a ruháit és leült a fa árnyékába. Aladár mellé ült és morózus hangon megszólalt:

– Nincs benned semmi szégyenérzet, sem önuralom. Neked minden azonnal kell!

– Sajnálom – nyögte ki bűnbánóan.

Aladár legyintett és a tóban fürdőző férfiakhoz csatlakozott.

A pihenő után némán egymás mellett haladva folytatták az utat a nehéz terepen. Szerencsére estére megpillantották a tisztást, ahol néhány ágakból épített kunyhó állt, a tetejüket és az oldalukat levelek és száraz növények fedték. A pigmeusok itt éltek, nem messze volt egy forrás, innen hordták a vizet. Az egyik építmény előtt meztelen gyerekek játszottak, nem messze tőlük egy nő egy lapos kövön ritmikus mozdulatokkal magokat őrült, felfigyelt a közeledő kis csapatra és felegyenesedett. Az addig gondtalanul játszó gyerekek az asszony köré gyülekeztek. Kikerekedett szemmel, bizalmatlanul, mégis kíváncsi szemmel pislogtak a jövevényekre. Az egyik kunyhóból előbújt egy aprócska ember, csupán ágyékkötőt viselt, lehetett vagy százötven centiméter magas. Kíváncsi szemmel néztek a vendégekre. A tolmács beszélt a férfihoz, és ő mosolyogva válaszolt a maga furcsa nyelvén. Erre a gyerekek és az asszony is közelebb merészkedtek. Az egyik teherhordó egy zsákot bontott ki, és ruhákat vett elő belőlük, majd egy másik zsákból edények kerültek elő. A nő hangosan mondott valamit, mire néhány ember előóvakodott a kunyhókból, de tartózkodva nézték a portékát. A tolmács mondta a férfiaknak, hogy a hátrahagyott dzsipeken vannak még nekik szánt ajándékok, amiért a helyi kísérőkkel másnap elindulhatnak. Egy férfi izgatottan magyarázott valamit Emilinek, és mutogatott az egyik kunyhó felé, ahonnan időközönként fájdalmas kiáltás hallatszott. Az emberke megragadta Emili kezét, és a kunyhó felé húzta.

– Nehéz szülése van a feleségének, és azt szeretné, ha segítene neki – fordította a tolmács.

– Én még soha nem segítettem egyetlen szülésnél sem – tiltakozott Emili.

– Most kell, kedvesem – szólt közbe a professzor, hangjában már nyoma sem volt a fürdőzés miatti neheztelésnek.

– Vannak itt kötszerek és fájdalomcsillapító – nyújtotta felé a vöröskeresztes ládát a tolmács.

Emili belépett a kunyhóba. Egy aprócska nő a földre helyezett zsákon feküdt, körülötte három asszony figyelte a vajúdását. A fájdalomtól elgyötört asszonyról nem lehetett megállapítani, hogy mennyi idős lehet. Szinte percenként jajgatott, és a teste íjként feszült meg, majd összekucorodott, rövid ideig csendben volt, de kezdődött minden elölről. Emili leguggolt a nő mellé, megtörölte a homlokát egy ronggyal, majd kiszólt a kunyhó ajtaján:

– Forraljanak vizet, és készítsenek tiszta törölközőket! Ezek, amik itt vannak nem megfelelőek, az én csomagomban vannak tiszták, azokat kérem! Először hozzanak vizet, hogy alaposan kezet tudjak mosni – adta ki határozottan az utasítását.

A kisbaba farfekvéses volt, és már lehetett látni a kis talpait. – Vajon milyen utat fognak bejárni ezek a lábacskák? – suhant át a gondolat Emiliben. Milyen esélyei vannak?

Emili ösztönösen cselekedett, és határozottan adta ki az utasításokat, csak a szülő nőhöz beszélt gyengéd hangon. A vajúdó nő csak a hangsúlyt értette, és kissé megnyugodott. Az idő végtelennek tűnt, mire végre a baba megszületett. Emili elvágta a köldökzsinórt. A csecsemő nem sírt fel, elkékült kis teste és az arca megrémítette Emilit, de ez csak egy pillanatig tartott. Fejjel lefelé fordította a babát, majd újra lefektette, és a mellkasát masszírozta. Kitartóan küzdött a kislány életéért. Nem tudta, mennyi idő telhetett el, mire az újszülött végre vékony kis hangocskát adott ki, olyan hangot, amit már Emili egyszer, nagyon régen hallott. Magához ölelte az aprócska csecsemőt, leült vele a gyékényre, lehunyta a szemét, olyan érzése támadt, mintha a saját gyerekét ölelné magához. Nem is tudta, meddig foghatta a gyereket, amikor valaki megérintette a vállát, ő végre kinyitotta a szemét, látta, hogy egy idős nő a gyerekért nyújtotta a karját. Olyan szürreális volt az élmény, a múltból előtolakodó érzés, az emlék és az adott valóság felismerése, hogy beleborzongott. Átadta a gyermeket az idős nőnek, aki mosolyogva nyújtotta az édesanyja felé. A kismama elszürkült arcán a boldogság egy nem hallható dallamra szivárványszínű táncot járt. Emili pontosan tudta, hogy mit érez az anyuka, nézte őket, és végre eleredtek a könnyei.

Amikor kilépett a kunyhóból, a professzor átölelte.

– Nagyon ügyes voltál, megmentettél két életet. Ne sírj, most örülni kell.

– Nem értheti meg senki, miért sírok, ezt nem értheti meg senki.

Emili leült a kunyhó elé, összekucorodott, úgy érezte így a testébe zárja a bánatát a titkaival és hazugságaival együtt.

– Jól van drágám, nyugodj már meg, hiszen mindenki boldog. Nem is gondoltam, hogy ilyen érzékeny vagy. Nézd, mennyire szereti ez a kis törékeny asszony a gyerekét, látod milyen körülmények között élnek, és mégis boldog, pedig mennyi küzdelem fog rá várni, mire felneveli. Csodálom és becsülöm az asszonyokban ezt az erőt, hogy emberkét hoznak a világra, és egy életen át képesek a gyerekükért mindent megtenni, küzdeni, ha kell – mondta professzor, majd hirtelen elhallgatott, mint akinek a torkára forradt a szó. – Neked nem kell magyaráznom – tette hozzá.

Emili az arcán a tenyerébe rejtette, majd a fejét a térdére hajtotta. Nagyon sokáig ült így összekuporodva. Már éjszaka volt, amikor felnézett az égre, a hold vérszegény arccal nézett le a földre, és a sötétkék égboltot átszúrták a ragyogó csillagok. A hold halvány fényénél a professzort pillantotta meg, ahogyan kibújt a sátorukból és kacsázó lépteivel őfelé igyekezett.

– Úgy éreztem eddig, hogy egy érzéketlen Madonna arcú nőt vettem feleségül, aki önmagát egy közömbös, hamis álarc mögé rejti, de most igaz érzéseket látok az arcodon. Nyugodtan mond el, ha bánt valami.

Ő nem válaszolt. A professzor feléje nyújtotta a kezét:

‒ Gyere, lemegyünk a vízhez, rendbe teszed magad és lepihensz! Nagyon kimerültél.

Emili nem mozdult és nem is válaszolt.

– Jó lenne, ha őszintén tudnál beszélni velem, úgy érzem itt vagy velem, de mégis elérhetetlen távolságban tőlem. Talán ez a megfelelő pillanat, hogy elmond a titkaidat, és azt együtt őrizzük tovább – folytatta a férje.

– Most magamban szeretnék maradni – mondta Emili és elcsuklott a hangja. Nagyon távol vagyok térben és időben, onnan ahol most lennem kellene – gondolta.

Négy hetet tartózkodtak itt. A professzor a pigmeusok nyelvét és életmódjukat tanulmányozta, sokat dolgozott, jegyzetelt, hangfelvételeket készített.

– Emili, alig eszel valamit, mind elosztod a gyerekek között, teljesen legyengülsz – mondta Emilihez fordulva, amikor leültek ebédelni.

– Nem tudom megállni, hogy ne adjam oda nekik az adagomat, nézd, milyen szemmel néznek rám! Nem tudom elviselni ezeket a pillantásokat.

– Meglátod, nem hozlak el magammal legközelebb, ha így viselkedsz! Láthatod, hogy nem éheznek, csak egyszerűen kíváncsiak, hogy mi mit eszünk. Nem menthetsz meg minden gyereket.

– Még magamat sem tudom megmenteni – válaszolta csendesen Emili.

Ezt a professzor már nem hallotta, mert hirtelen feltette a fejhallgatót, és a munkájába merült, majd a hangfelvételeit rendezte. Emili lement mosni a forráshoz az asszonyokkal és a segítőikkel. Nem akarta, hogy a helyi asszonyok mossák az ő dolgait. Sokára tudta megértetni velük, ezt ő szeretné megcsinálni. Már minden ruhája koszos és izzadt volt, ő maga sem értette, hogyan tudott ezekben az elkoszolódott ruhákban létezni. A mozgás, ami a mosással járt, fizikailag elfárasztotta, és ez jó volt, mert a kimerültségtől esténként hamar elaludt, és úgy érezte, nem maradt kettesben a lelkiismeretével.

Mosás közben egy régi altatódalt kezdett el dúdolni. A szokatlan dallamra a pigmeus asszonyok abbahagyták a mosást és csodálattal hallgatták, majd ők is kántálni kezdték a dallamot, és eljárták a maguk rituális táncát. Emili nagyon sajnálta, hogy a férje nem jött velük, most ezt az eseményt megörökíthette volna. Kiment a partra a fényképezőgépéért, és felvételeket készített a táncoló asszonyokról. Minden nap, órákat töltött a gyerekek között, és számtalan alkalmat talált arra, hogy a csecsemőt ápolja, ringassa, altatódalt dúdoljon neki. Gyűjtögetni ment az asszonyokkal, és bár nem értette a nyelvüket, mégis szívesen figyelte az életüket. Rengeteg képet készített az itt tartózkodásuk alatt. Amikor eljött a búcsúzás ideje, és már mindent összecsomagoltak, csak rá kellett várni. Ott ült bent az egyik kunyhóban, és a babától búcsúzott. Ott tartotta a karjában, énekelt neki, amikor a professzor bement hozzá.

– Indulnunk kell!

– Még egyszer el szeretném dúdolni neki az édesanyjával együtt az altatódalt, amit itt hagyok neki emlékül.

– Remélem, lesz még rá lehetőségünk, hogy egyszer visszatérjünk ide. Tudom, hogy sajnálod a gyerekeket, de a tudományos munka lemondásra kényszeríti az embert, te meg már a tudományos munkatársam vagy. Rengeteg értékes képet és videót készítettél. Minden elfogultság nélkül mondhatom, hogy ezek a felvételek művészi értékkel bírnak. Emili, te művésznek születtél.

Emili sírva adta át a csecsemőt az anyjának, majd kilépett a kunyhóból.

Ötödik fejezet