Titkok és hazugságok
Meleg nyári nap volt, Emili autóval áthajtott Pestre, és gyalog sétált egy darabig a Duna partján. Kedve lett volna belegázolni a vízbe, de csak állt a parton és nézte a folyót. Szabadnak érezte magát, de ez csak egy pillanatig volt kellemes, mert nem tudta, mit is kezdjen most a szabadságával. Elhaladt mellette egy nő, aki egy hisztiző kisfiút vonszolt maga után. Emili irigyen nézett utána, és úgy érezte, hogy vele ez már soha nem fog megtörténni. Az órájára nézett, és rájött, sietnie kell vissza az autójához, ha nem akarja lekésni a megbeszélt időpontot.
Rátért az útra, ami a pszichológusa lakásához vezetett, keresett egy parkolót, majd gyalog folytatta az útját. Érezte a kipufogógázok szagát, a port, ami az úttestről szállt fel. Nézte az út két oldalán elhelyezkedő fasort, rég nem esett már az eső, a fák levelei szinte összepöndörödtek a szárazságtól. Olyan volt ez a fasor, mintha szenvedne azon a kis helyen, amit a járda és az úttest aszfaltja hagyott meg neki. Pont olyan ez a fasor, mint én, gondolta. Odaért a házhoz. A kapu zárva volt, Judit, az orvos felesége jött kinyitni. Judit hosszan átölelte, és még egyszer részvétet nyilvánított neki. Emili szeme zavartan rebbent.
– Gyere, Emili, Péter már vár.
Péter tekintete a régi barátsággal tekintett rá. Judit teát hozott, és csendesen magukra hagyta őket.
– Gondolom, a gyász feldolgozása miatt jöttél el hozzám – szólalt meg együtt érzően Péter.
– Nem igazán – válaszolta Emili. – Inkább azért, amit évekkel ezelőtt nem mondtam el neked.
– Hallgatlak, Emili – mondta, és hátradőlt a karosszékében a férfi.
Emili beszélni kezdett:
– Nekem van egy gyönyörű gyerekem, Anna. A férjem mindig túlórázott, hogy előteremtsen mindent. Nagyon nehezen éltünk, fiatalok voltunk, meggondolatlanok. Én jobb életre vágytam, úgy éreztem egérfogóba kerültem. Nem is terveztük a babát. Egyedül voltam otthon, amikor a szülés beindult. Sorsára hagytam egy inkubátorban a kislányomat. Soha nem felejtem el azt a napot. Tél volt, köd borított mindent, a hideg nyirkos levegő szinte bebújt a kabátom alá, és én vacogva vonszoltam magam a bebugyolált kisbabámmal a babamentő inkubátorig. Van ilyen, hiszen megadtam az esélyt neki egy jobb életre. Sokáig én is ezzel mentegettem magam. Kiléptem az életemből, hátrahagytam mindent, új életet kezdtem, egy új névvel. Nagy ára volt. Úgy tudtam elérni, hogy azt állítottam, a férjemmel bántalmazó kapcsolatban élünk, és menekülnöm kell.
– Igazságtalanul vádoltam meg Dávidot. Tudom, erre nincs mentség. Aladárnak nem árultam el a titkomat, mert attól tartottam, nem kellek neki gyerekkel, amit sokszor burkoltan a tudomásomra is hozott. Egyébként is lemondtam róla. Egy idő után gyakran álmodtam a kislányommal, hogy beteg és én nem vagyok ott, néha azt, hogy egy szakadékról zuhan le, és én ott álltam a hegytetőn, tehetetlenül. Sokszor elhatároztam, hogy beszélek a férjemnek a múltamról, történjen bármi, de nem tettem, mert eleinte féltettem a kényelmes életemet. Vásárlásokkal, a ház berendezésével, a férjem ügyeinek az intézésével töltöttem ki az időmet, hogy ne gondoljak rájuk. Aladár által összegyűjtött újságcikkekből, gyámhatósági jegyzőkönyvekből tudtam meg a családom sorsát. Nagyon rendes emberekhez került a kislányom, akik megadják neki, amit mi képtelenek voltunk teljesíteni. Ez a házaspár egy balesetben elvesztette a két kislányát, és megszerették a mi gyerekünket. Dávid a repülőgép baleset után nehezen gyógyult meg. A kislányunkat a nevelőszülőkkel közösen nevelte, amíg újra meg nem nősült. A sors fintora, hogy a feleségével Budán élnek, abban az utcában ahol én is lakom, és egy jól menő cukrászdát vezetnek. Megismertem Dávidot, amikor egyszer süteményért mentem a cukrászdába. Korábban is sokszor láttam Esztert, Dávid feleségét. Ő orvos, de szabadnapjain segít a cukrászdában. Ott megyek el a házuk előtt autóval és néha látom a lányomat is. Ott él egy karnyújtásnyira tőlem, és én nem vehetek részt az életében.
Emili lehajtott fejjel sírni kezdett, sokáig rázta a vállát a zokogás. Majd ráemelte a tekintetét Péterre, és folytatta:
– Végig rettegtem, hogy Aladár megtudja a múltamat. És ő végig tudta! Aztán belekényszerültem egy egyezségbe vele. Fel kellett volna vállalnom a múltamat, megbocsájtást kellett volna kérnem, ha lehet egyáltalán erre bocsánatot kapni. Mindig magam előtt látom Dávidot, ahogyan a bíróság előtt védekezni kényszerült a hamis vádak alól. Soha nem bántott engem. Reménykedve nézett rám, hogy nem vádolom meg őt. Azóta is kísérti a lelkiismeretemet ez a pillantása.
– Mi az eredeti neved? Hogyan szólítsalak?
– Dóra vagyok, az összes hibámmal, az összes tévedésemmel együtt.
– Dóra, keresd meg a lányodat és a volt férjedet, mint a barátod javaslom ezt neked.
– Azok után, amiket tettem?
– Dóra, a gyerekek kíváncsiak a gyökereikre, és ha még nem is fogadna tárt karokkal, tudja, az édesanyja te vagy. Én azt tanácsolom, beszélj a volt férjeddel is. Kell egy beszélgetés hidd el, akkor is, ha fáj, amit mondani fog. Ezzel tartozol nemcsak magadnak, hanem neki is.
– Nem érdemlem meg, hogy szóba álljanak velem.
– Az már az ő döntésük lesz, hogy hogyan fogadnak.
Már alkonyodott, amikor Dóra elköszönt, és kilépett a kapun. Az utcai világítás sárga fénnyel ömlött szét az aszfalton, fent az eget már ibolyaszínre festette az este. Most történt meg Dóra életében először, hogy nem félt a sötétedéstől, csak valami végtelen szomorúság fogta el. A fasor mögött, egészen közel, emeletes panelházak álltak. A kitárt ablakokon át ételek illata és beszédfoszlányok szűrődtek ki. Az egyik ablakon át egy kisgyerek nyűgös sírása hallatszott, aki az anyukáját hívta, majd egy hófehér függönyt lebbentett meg a szellő. Valahonnan altatódal hangfoszlányait is hallotta. Dóra arra gondolt, milyen jó lenne, ha őt is itt várná a családja.
Kocsiba ült és újra megállt a folyónál. Lassan sétált, majd lement a Duna-partra, a víz felől enyhe fuvallat érkezett, jól esett neki a szellő érintése. A szél irányába fordította az arcát, olyan volt, mint egy gyengéd kéz simogatása. Egy darabig nézte a város fényeit ringató gyönyörű folyót. Egy szerelmespár összeölelkezve ment el mellette a rakparton, majd megálltak, és a fiú szenvedélyesen megcsókolta a lányt.
Dóra nem nézte őket tovább, gyorsan elindult, és már pontosan tudta, mit kell tennie, mielőtt a Vörös Kereszttel Afrikába költözik.
*
A budai cukrászda a környék egyik leglátogatottabb helye volt.
Az utcáról be letett látni a hatalmas üvegablakokon át. Alkonyodott, már égtek a csillárok a helyiségben, és aranyszínnel ömlött ki a fény az előkertbe és az úttestre. A feltámadt szél magával hozta az ősz illatát, amint megsárgult, összetöpörödött leveleket sodort magával.
Az ajtó fölé szerelt csengő megszólalt, egy idős házaspár érkezett a cukrászdába.
A túloldalon egy nő állt, és szemmel láthatóan a nagy üvegablakot bámulta. Már egy hete minden nap a cukrászda előtt álldogált. Egy pulóvert és egy farmernadrágot viselt, a lábán kényelmes sportcipő volt. A haját hátul egy csat fogta össze. A figyelmét a fiatal felszolgálólány kötötte le, aki a vitrinbe rakta be a friss süteményeket, majd az idős házaspárhoz sietett. Átölelte őket. Fürgén a vitrinhez lépett és egy tálcán süteményt vitt nekik.
Felkapcsolták az utcai világítást, az utcán álldogáló nő arrébb lépett a fényből. Egyre több vendég érkezett a cukrászdába. Egy sántikáló férfi jelent meg, aki segített a lánynak a felszolgálásban.
A férfi észrevette a túloldalon álldogáló nőt, és kiment hozzá. A nő megérintette a karját, de a férfi elhárította az érintést. Beszélgettek, majd a férfi széttárta a karját, és visszasántikált a cukrászdába. A lányhoz lépett és mondott neki valamit. A lány az utcán álldogáló nő felé nézett és megcsóválta a fejét. Lassan gyérült a forgalom, és közeledett a záróra, de a nő a túloldalon még mindig ott ácsorgott. A lány levetette a kötényt és átadta az üzlethelyiségben a kasszánál ülő szeplős arcú nőnek. A pénztáros rámosolygott a lányra, és bólintott. A lány kitette a záróra táblát az ajtóra.
Az utcán álldogáló nő tétován elindult a járdán, mert megfigyelte, hogy ilyenkor már bezár a cukrászda.
Meghallotta, hogy csilingel a cukrászda ajtaján a kis csengő. Megtorpant és hátranézett. Látta, hogy a fiatal lány lépett ki a cukrászda ajtaján, és feléje tart.
Vége
Utószó
Eredetileg a történet bővebb (az első meg nem jelent regényem) változata sok átírás során született meg. Folyamatosan írtam és többször átdolgoztam a történetet, úgy éreztem nem sikerült kihoznom belőle, amit szerettem volna az olvasóknak megmutatni. Nem voltam megelégedve a munkámmal, éreztem, hogy valami nem jó, vagy a narráció, vagy nem jól választottam meg a nézőpontot, vagy talán E/1-ben kellene átdolgoznom az egészet. Újra és újra átírtam. Úgy ahogyan az írástechnikát tanulmányoztam, megértettem, és alkalmazni tudtam azt, úgy módosult a történet szerkezete. Az alaptörténet maradt. Rengeteg időt emésztett fel. A másik két regényem megírása után, újra visszatértem ehhez. Egyrészt sajnáltam a több hónapig, illetve egy évnyi időt, amit erre az írásomra fordítottam, másrészt rendkívül makacs és kitartó ember vagyok. Már ott tartottam, hogy megnyomom a törlés gombot, hogy soha ne kerüljek ezzel a történettel szemben a számítógépemen. Ekkor jutott az eszembe, hogy a megjelent két regényem egy pályázatra beadott novellából született. Arra gondoltam, miért ne születhetne egy regényből elbeszélés, illetve novella.
Minden fölöslegesnek érzett részt kitöröltem, minden sallangtól megszabadítottam a többször átdolgozott írást, és maradt egy rész, a történet magja, amivel tudtam, újra dolgoznom kell. E/3-ban maradt a történet, mert úgy éreztem a közeli és távoli narráció játékával elérem azt, amit mindig is ki szerettem volna fejezni, és ad egy szabadságot, mert ott váltok, és ott alkalmazom, ahol szükségesnek látom. Most éreztem érettnek a történetet, hogy az olvasóknak átadhassam.