A számkivetett

Bevezetés

Ennek a történetnek a témája tőlem talán szokatlan a kedves olvasóknak. A csalódások elkerülése végett, szükségét érzem, hogy néhány sort írjak, mielőtt bárki az olvasáshoz kezdene. A kisregény a nyolcadik században játszódik és a tőlem megszokott kutatások után a vikingek korabeli kultúrája, szokásai és erkölcsi normái szerint íródott. Háromhavi kutatás után éreztem, úgy, hogy képes vagyok megírni a számomra idegen normák szerint játszódó kalandregényt. Eredetileg egy pályázatra szántam, ahol adott volt a történelmi kor. Talán magamtól nemigen választottam volna ezt az időszakot.

Összehasonlítva a gyerekkoromat ábrázoló novelláimmal, amit sokan kedvelnek, ez merőben más. Amennyiben ezek után is felkeltettem az olvasó kíváncsiságát, és szereti a kalandos történeteket, akkor szeretettel ajánlom

Első rész

A látóhatár szélén a ragyogó kék ég összeért a tenger kékjével, és a távolban feltűnt a hullámok ölelésében egy sziget. A három viking hajó a szárazföld északkeleti partjához közeledett. Az elöl haladó, dúsan faragott hajóorrnál szétterpesztett lábbal, egy robosztus alkatú férfi állt, egyenes testtartása, kidomborodó mellkasa erőt és határozottságot sugárzott. A fémsisakján megcsillant a felkelő nap fénye, és kicsit hunyorognia kellett, ami számtalan ráncot rajzolt a vörös szeplőkkel tarkított arcára. Kedvező volt a széljárás, így a férfi kiadta a parancsot a legénységnek, hogy húzzák fel a vitorlákat. A pillantása megállapodott a hajó orrában ülő sápadt, vékony testalkatú asszonyon. Rámosolygott a nőre, aki az előredomborodó hasán pihentette a kezét. A férfi megelégedetten nézte az egyre emelkedő dagályt, majd a figyelme az egyre jobban kivehetővé váló Lindisfarne¹ szigetére összpontosult.

– Nézd Alf, ez már a sziget. – A mellette álló tagbaszakadt viking felé fordult. Önelégültség csengett a hangjában, annak ellenére, hogy először szállított árut a kolostorba, és úgy érezte a szerencse melléjük szegődött ezen az útjukon is.

Az alacsony merülésű, könnyű hajó orra elérte a szárazföldet. A droidok² és karlok³ kiugrottak a fedélzetről és minden erejüket latba vetve, kihúzták a bárkát a homokos partra.

A férfi az asszonyhoz ment, és a kezét nyújtotta neki, hogy a partra segítse. Alf ravasz és csúfondáros pillantással nézte őket.

– Hakon, biztos, hogy el kellett hoznod erre az útra ezt a gyenge asszonyt? – kérdezte Alf, megvető mosollyal a szája szegletében. Hakon szeme haragosan villant, de nem méltatta az öccsét válaszra.

Intett a droidoknak, hogy rakják le a portékát, és vigyék a kolostor kapujáig. Majd farkasszemet nézett az öccsével. Szavak nélkül értették egymást, és mióta az eszét tudta, az öccse minden alkalmat kihasznált, hogy összemérje vele az erejét, ügyességét, leleményességét. Mindketten felkaptak egy-egy terménnyel teli zsákot, és eliramodtak a kolostor kapuja felé. Hakon ért előbb a bejárathoz, kihúzott mellkassal várta be az öccsét, és győzedelmes mosollyal nézte a testvére vöröslő arcát.

A kolostort magas kőfal vette körül, erős tölgyfából készített kapun lehetett csak bejutni, ezért egy jókora husánggal dörömböltek a bejáraton. Nem sokat kellett várakozniuk, mert a zörgetés után hamarosan megcsörrent a kulcs a zárban, és egy megnyíló kis ablakon kikukucskált egy férfi, majd kitárta a kaput. Barnára színezett, durva anyagból készült kámzsát viselt a szerzetes. A kámzsa majdnem a földig ért, egy kötéllel kötötte át a derekánál, csak a férfi vékony bokája és a saruba bújtatott lába látszott ki a gúnyája alól.

Nem jutottak még be a falakon belülre, csak most, és Hakon alaposan szemügyre vette a kolostor épületét. Erős kőalapon álló, fából készült építmény magasra nyúló falain keskeny rések szolgáltak ablakként, a tetőt zsindellyel fedték. A kolostor mögött kiemelkedett egy karcsú torony, a tetején kereszttel. Hakon Alfra pillantott, aki az asszony nyakában viselt ezüst keresztet bámulta, és cinikusan elvigyorodott.

Az asszony hirtelen a kámzsát viselő ember nyakában csüngő elefántcsontból faragott kereszthez hajolt és megcsókolta azt. Hakon zavart tekintettel nézett Alfra, aki sunyi vigyorral tekintett rá, majd az emberekhez sietett, hogy becipeljék a falakon belülre a kolostor által kért bort, fűszereket, zöldséget, szárított halat. A szerzetes bevezette az asszonyt és Hakont egy helyiségbe, kitárta az ablakokat takaró spalettákat. A beszűrődő napfény a helyiség egyetlen díszét, egy falra rögzített feszületet világított meg. Az asszony letérdelt a kereszt elé, és Hakon számára ismeretlen szöveget mormolt. Hakont zavarta az asszonynak az idegen Isten felé irányuló áhítata. Állt ott egy darabig, majd elunta a várakozást, és az áru behordását ment ellenőrizni. Nem találta Alfot az emberek között, és bosszúsan gondolt arra, hogy már megint ellófrált a munka elől. Egy szerzetes intett Hakonnak, hogy kövesse. Egy helyiségbe vezette, és kinyitotta a spalettákat, majd egy szekrényhez lépett, és kivett belőle egy pénzes zacskót. Megfordult, és riadt tekintettel nézett Hakon háta mögé. Hakon is követte a szerzetes pillantását, és látta, hogy Alf áll mögöttük, és mohó tekintete a szekrény tartalmára tapadt. A szerzetes átnyújtotta a bőrzacskót, majd egy gyors mozdulattal bezárta a szekrény ajtaját. Hakon átvette a leszállított áruért járó erszényt, hol egyik, hol másik kezébe dobta, miközben egy padhoz lépett. Kiöntötte rá az ezüstpénzt, megszámolta és elégedetten bólintott. Amikor felpillantott, Alf már nem volt sehol, és csak akkor került elő, amikor már beszálláshoz készülődtek a hajóra.

A hazavezető úton könnyű és jó széljárást kaptak, lágyan siklott a bárka a végtelen kék vízen. Estefelé egy aprócska szigetnél kikötöttek, tüzet raktak, megvacsoráztak. Ők a partra húzott hajóban éjszakáztak, a droidok és a karlok pedig a parton heveredtek le. Másnap, amikor a lemenő nap már lassan beleereszkedett a tengerbe, akkor érkeztek haza.

Hakon asszonya egész éjszaka, és még másnap is vajúdott. Hakon a családfő részére készített székről nézte a felesége vergődését, és senkit nem engedett be a házba, a vajúdás alatt mindenkinek az állatok aklában kellett aludnia, és még javasasszonyt sem hívott. Bosszantani kezdte a hosszúra nyúlt várakozás, az asszony vonaglása, az egyre erősödő jajveszékelése, és kiment megnézni az embereit.

A hajóácsok szekercéi ütemesen koppantak az új hajótesten, de ennek ellenére Hakon űzte, hajtotta az embereit, hogy a kopácsolással elterelje a figyelmet a házból kihallatszódó fájdalmas kiáltozásról. Hakon arrébb ment megnézni a már elkészült alkatrészeket. Elégedetten szemlélte meg a remek, faragott hajóorrot, a hajótest belsejébe készített tengerészládákat, az új evezőket, és mélyen beszívta a fa illatát.

A nap már lemenőben volt, amikor megpillantotta a mezőkről hazaérkező karlokat, akik maguk előtt terelték a lábuknál egymáshoz kötözött droidokat. Hakon pillantása Gerden, a házi szolgálatot ellátó droidon állapodott meg. A nő abbahagyta a halak tisztítását, felegyenesedett és szemében öröm csillant, amikor meglátta az elől haladó magas, izmos droidot. Hakon tudta, hogy Gerd az éjszaka leple alatt többször meglátogatta a droidok szállásán Isakot. Úgy látszik Gerdet meg kell éjszakára kötöztetnem – gondolta bosszúsan. Elkapta a nő pillantását, aki elvörösödött és újra a munkája fölé hajolt.

Hakon jóízűen falta a vacsoráját, a csontokat az ott ólálkodó kutyáknak dobta. Keze fejével megtörölte a zsírtól csöpögő száját. Megelégedéssel állapította meg, hogy végre elcsendesedett a házban az asszony is.

Halkon elindult a ház felé, és fejével az asztal felé intett, jelezte az ott ácsorgó karloknak, hogy elfogyaszthatják a vacsora maradékát. Ő bement a házba. A droidok a fatányérjaikkal egyenként léptek az üsthöz, hogy Gerd kiadagolja nekik a levest, majd saját magának is szedett, izgatottan körülkémlelt, majd leült Isák mellé a földre.

Már erőteljesen sötétedett, amikor Hakon kilépett a házból a hátán egy csomaggal. Óvatosan körbekémlelt, és egy ritkán használt ösvényen elindult a tenger felé. Felkapaszkodott a a nagy sziklaoromra, és a víz örvénylését nézte az öbölben. A hátára erősített vászonkendőben a gyermek még mozgott, és gyenge nyöszörgő hangot hallatott. A szél feltámadt a tenger felől, és belekapott Hakon hosszúra nőtt vörös hajába, és a mellkasáig érő szakállába. Durva ráncokkal barázdált arcát vörösre marta a hosszú hajóutak sós levegője, sokkal idősebbnek nézett ki a leélt húsz événél. Egy pillanatra a felhők mögött bujkáló teliholdra nézett.

Úgy érezte, Frigg, a termékenység istennője elfordult tőle. Hiába mutatott be véráldozatot, az Istenek sziklájánál, mindhiába folyatta a bárányok vérét a vízesésbe, most is egy gyenge, életképtelen lányt tudott csak szülni az asszony.

Ailát az első kereskedő útján Abbászidában a rabszolgapiacon pillantotta meg. Megalkudott rá és megvette, de nem rabszolgának szánta. Úgy tekintett rá, mintha a felesége lenne, de tudta jól, hogy vikingszokás szerint soha nem veheti el, nem lehet az első asszonya, legfeljebb csak ágyasának ismeri el a klánja és a törzse is.

A nő nyelvét nem beszélte és nem is értette senki, egyébként is hallgatag teremtés volt, csak néha összekulcsolt kézzel idegen nyelven, ismeretlen hangzású imát, vagy idegen sagát⁴ mormogott. Most is még csak néhány értelmes szót tudott kinyögni, amit meg is lehet érteni. A törékeny, aprócska asszony sokára értette meg, hogy a haját nem vághatja le, vikingszokás szerint két ágban összefonva kell viselnie. Az egész klán⁵ kinevette, amikor először meglátták az asszonyát, Hakont mégis vonzotta ez a fekete hajzuhatag, a sápadt arc, a nagy ábrándos fekete szemek. Eszébe jutott testvére Alf gúnyos nevetése, amikor először megpillantotta Ailát. Ő a testvérének esett, birokra keltek. Test testnek feszült, de nem tudták legyőzni egymást. Egy pillanat alatt Alf felkapott egy szekercét, és lecsapott rá. Ő nem érzett fájdalmat. Vad indulat, düh töltötte el minden porcikáját. Alf leteperte, és véreres szemmel lihegett az arcába. Ő akkor látta először a testvére szemében a gyilkos indulatot, és a mindenre elszánt erőt. Ez volt az első eset, hogy az öccsének sikerült egy pillanatra legyőznie őt. A következő mozdulattal azonban ő került felülre. A többi testvér szétválasztotta őket, amikor már rájöttek, hogy ez a párharc nem az ő szórakoztatásukat szolgálja, hanem a birok mögött vad indulatok feszülnek. Alfot a testvérek lefogták, mire sikerült valamelyest lecsillapodnia. Amikor már egymástól ölnyi távolságra lihegtek egy hajóanyagnak szánt fa törzsén, a nővérük felhívta a figyelmet, ha így folytatják, könnyen a törvénytudó elé kerülnek. Majd az ő sebét kezdte el kenegetni, de ő arrébb rúgta a nővérét is. Nem gyenge, nem beteg, hagyja őt békén.

Alf köztiszteletben állt, igaz aprócska földön gazdálkodtak, de a felesége már három fiat szült neki. Hakon rendszeresen látta Alfot, amint harcra tanítja a fiait a ház előtt. Ő hiába elsőszülött és a jarlokhoz⁶ tartozik, hiába ő örököli majd az apjuk vagyonát, hiába ő a legjobb hajós, ő tudta a csillagok állásáról, hogy merre kell mennie, hiába rajzolta pergamenre az utak térképét, de még egyetlen fia sincs, akire ráhagyhatná örökségül. Alf nem örököl majd semmit a vér jogán, paraszt lesz azon az aprócska földön, amit a két felesége hozott a házasságába.

Hakon bosszúsan húzta össze a dús, rőt szemöldökét. Be kell látnia, hogy ettől az asszonytól hiába is remél fiút. Úgy érezte Frigg istenasszony elfordult tőle, talán azért, mert idegen imát mormoló nőt hozott magával feleségnek.

Még elmegy néhány hajóútra. Vár még, mielőtt a házhoz vinné a számára kiszemelt lányt, Brendát, hiszen a két klán már rég megállapodott ebben a házasságban.

Brenda erős, magas, csontos lány, széles, termékeny csípővel. Talán őt Frigg istenasszony a kegyeibe fogadja, és fiakat szül. Derék lány, feleségnek való, az apja magával viszi a hajójával a tengerre, és mint egy férfi úgy megállja a helyét.

Hakon miközben a gondolataiba merült, szórakozottan a sápadt holdfény játékát nézte a sötét tengeren. Úgy érezte a hullámok reménytelenül ringatják az időt.

A szél megélénkült és a hullámok vad, akaratos erővel csapódtak a sziklának. Hakon robosztus alakját nem ingatta meg az egyre erősödő szél. A dagályt várta, nézte az öbölben fodrozódó hullámokat. Levette a hátáról a vászonkendőt. Kivette a csecsemőt belőle. Az egyik tenyerében elfért, a hold fényében egy pillanatra meglátta az újszülött arcát. A gyermek erőtlen hangon felsírt. Hakon elbizonytalanodott, talán meg kellett volna hagynia ezt a gyermeket, de az ősi szokás és a fiúörökös utáni vágya legyőzte a pillanatnyi gyengeségét. Reménykedett abban, hogy ha feláldozza a lányát, akkor kiengesztelést nyer Frigg istenasszonynál. Nagy lendülettel ledobta a szikláról, és nézte, hogy a sötét tajtékok magukkal sodorják ezt a lányát is.

Észak felől komor felhőket sodort a haragos szél, az éjszaka sötétje a földig ereszkedett. Hakon a távolban egy tűz fellobbanására lett figyelmes.

Talán most hajtják végre a szomszédos törzs kivetettjén az ítéletet, merült fel benne a gyanú. Várt, majd elindult a pislákoló fény irányába.

Egészen közel kellett lopakodnia, hogy láthassa az eseményeket. A tűz körül néhány rongyos ruházatú, jól megtermett, erős csontozatú, fiatal férfi állt, az istenekhez fohászkodva. Hakon felismerte Urd fivéreit. Azt kérték, hogy fogadják be a kivetettet. Jól kivehető volt egy fáklya fényében, hogy néhányan egy bárányt a sziklához vonszolnak, és a vérét a szakadékról leömlő vízesésbe engedik.

A borult égen fényes villámok cikáztak, majd közelről hatalmas dörrenés hallatszott. Fergeteges vihar kerekedett, recsegtek a fák ágai, néhány fiatal fa törzsét kettéroppantotta a hatalmas erejű szél. Hakon szélvédett helyre, egy szikla mögé húzódott, és várt. Látta, hogy karddal, szekercével felszerelt emberek jönnek. Elűzték az áldozatot bemutató vikingeket, akik az irhájukat mentve menekültek a szakadó esőben. A fegyveresek nyomukba eredtek.

Hakon kilépett a szikla mögül. A tűzet már eloltotta az eső, csak a felszálló kesernyés füst emelkedett egyre magasabbra, hogy elérje a föld felé igyekvő szürke felhőket. Hakon egy női hangra lett figyelmes, majd egy segédkiáltást hallott. Elindult a hang irányába és akkor vette észre a fához kötözött nőt. Odalépett hozzá. A felvillanó villám fényében megismerte Urdot. A vihar csillapodni látszott, a súlyos szürke felhők elvonultak. A hold fényében Hakon látta, hogy az asszony időszakonként fájdalmasan összerándul. Szemmel láthatólag a vajúdás rendkívüli fájdalmat okozott a fához kifeszített testének.

– Megismersz? Urd vagyok. Kérlek Hakon, segíts nekem!

– Megismertelek.

– Értem jöttél?

– Dehogy, miért jöttem volna érted?

– Mindig abban bíztam, az utolsó pillanatban megmentesz.

– Bűnös vagy!

– Pont te veted ezt a szememre?

– Tanúsították.

– Nem akarom, hogy a vadállatok martalékává válljak. Ezt a halált szánták nekem – nyögte ki a nő.

Hakon a tőrével elvágta a köteleket. Az asszony lerogyott az avarra, és összekucorodott. Néha fájdalmasan felüvöltött, majd elhallgatott. Urd ruhája alatt megmozdult a csecsemő. A baba erős hangon felsírt. Hakon letérdelt, hogy megnézze a gyereket. A baba egyre hangosabban üvöltött. Hatalmasat dördült az ég, és a villám fényénél Hakon meglátta, hogy a gyermek egy erős, egészséges fiú.

– Na, jól van, ne ordibálj már! Nem is gyerekhangod van, hallod-e, hanem olyan a hangod, mint egy felbőszült bikának – mondta Hakon, és a vonásai ellágyultak. Elvágta a köldökzsinórt, majd becsomagolta a gyereket a kendőbe, amiben az előbb még a lányát temette, és a karjába vette a fiút. A csecsemő még mindig üvöltött és hányta-vetette magát.

– Jól van, ki gondolta, hogy ilyen erős vagy? Te, ha nem is a vér jogán, hanem a tett jogán leszel a törzsfőnök. Ízig-vérig viking vagy.

– Magzatom – suttogta Urd, és arcán halvány mosoly derengett. Kezét a fia felé nyújtotta. Hakon lehajolt, és az anyja mellé tette egy pillanatra a csecsemőt.– Mindenképpen magaddal kell vinned őt! Amennyiben nem viszed el, az istenek bosszút állnak rajtad – tette hozzá Urd.

– Ne átkozódj, és ne fenyegetőzz!

– Már a vér jogán is magaddal kell vinned.

– A vér jogán viszem magammal – válaszolta Hakon.

– Te egyszer jó törvényhozó leszel, hiszen az apádtól mindent megtanultál. Egyszer te lépsz a nyomába, de egyet jól jegyezz meg, előfordul, hogy a törvényeket felülírja az érzés, mert az embernek lelke is van.

– Mit zagyválsz itt össze-vissza?

– Meglátod Hakon!

– Túl sok a beszéd! – mordult az asszonyra Hakon.

– Rövidesen visszajön a férjem családja, és veszett kutyákkal marcangoltatnak szét. Legyen benned ennyi könyörületesség. Végezz velem! Úgy csináld, hogy ne szenvedjek sokáig!

Hakon elővette a tőrét, és egy jól irányzott mozdulattal belevágta Urd mellkasába.

– Bűnt, ha ez bűn, nemcsak én követtem el... – suttogta Urd, majd kilehelte a lelkét.

Hakon a sziklához vonszolta a tehetetlen testet, és ledobta a mélybe, majd visszament a gyerekért. Újra eleredt az eső. Hakon a zuhogó esőben az ég felé emelte a csecsemőt, és esküt tett Odinnak, a háború és győzelem istenének, hogy a fiút bátor viking harcossá neveli, és megadja neki az elsőszülött jogát.

Újra feltámadt a vihar. Hakon megköszönte Thornak⁷ is a gyermeket, és elindult haza. A tomboló vihar esővé szelídült, míg hazáig ért. Mély és sötét csend borult a településre, csak az eső sűrű koppanását lehetett hallani, ahogyan ostromolta a házak falát. Hosszú, sok helyiségből álló, tekintélyparancsoló porta volt az övé. Az apja ezt a földet már a rendelkezésére bocsájtotta. Büszke volt rá, hogy az épület teteje már nem földdel volt fedve, hanem kicserélte zsindelyre. Megengedhette magának, fiatal kora ellenére már módos embernek számított.

Belépett a házba. A helyiség közepén álló, kőből rakott tűzhelyben már rég kialudt a tűz, csupán egyetlen fáklya égett Aila fekhelye mellett. Aila sápadt arcán semmi nem rezdült, csupán a könnyek csurogtak le az arca két oldalán. Hakon megnyugvással állapította meg, hogy Aila magához tért. A nő egy ezüst keresztet emelt a sápadt vérszegény szájához, és megcsókolta. Ezt a különös ékszert még Hakon vette neki egy kereskedő útján. Aila arcán akkor látott csak boldog mosolyt, amikor átadta neki. Hiába vágyott rá, hogy az asszony engedelmes rabszolgaként szolgálja őt az ágyban, csak akkor az egyszer érezte, hogy vér folyik Aila ereiben, amikor ezt a kis ékszert átadta neki.

Most úgy érezte szerencsés, hogy tanúk nélkül zajlott le a szülés, most meg főleg, hogy az istenek hozzásegítették egy bikaborjú erejével rendelkező fiúhoz. Az istenek kárpótolták őt, hiszen két gyermeke is fogant egyazon éjszakán.

Hakon kibontotta a csecsemőt.

– Nagy, erős fiú! – mondta büszkén Ailának, majd letette az asszony mellé. Hozott még birkabőr takarókat, és betakarta őket. Föléjük tornyosodott, és megelégedetten dörzsölte össze a kezét, majd leült a székére, és nézte a családját. Aila magához ölelte a gyermeket, és a gyermek mohón tapadt Aila tejtől duzzadó mellére.

– Olyan erős, mint egy bikaborjú – mondta megelégedve.

Másnap korán reggel kiadta a droidoknak az utasítást, hogy estére mindent készítsenek elő, mert lakomát rendez a fia tiszteletére. Süssenek meg három óriásalkát⁸ és egy bárányt, kerüljön hal is az asztalra, és a szokásos módon párolják meg a zöldségeket, a veremből kerüljön fel bőven gyümölcs és bor is. Közölte velük, hogy az éjszakát mindenki, aki eddig a házában hált, már újra ott töltheti, mint a fia születése előtt.

Kora délután már gyülekeztek a vendégek, és helyet foglaltak a hosszú fa asztalnál a padokon, amit a pajtában helyeztek el. A levegő megtelt a sülő hús illatával. Hakon széles mosollyal fogadta a törzsfőnököt, aki megtisztelte a jelenlétével a házát, és helyet mutatott neki maga mellett az asztalnál. Kinn a pajta előtt, nyárson sültek a húsok. A nyitott tűzhelynél Gerd sürgölődött, Hakon tekintetével követte a lány minden mozdulatát. Vonzotta és vágyat ébresztett benne a lány széles csípője, a dús melle, az olajosan fénylő gyönyörű bőre, a ringó járása. Egyszer talán úgy adja oda magát nekem is, – gondolta, mint Isaknak. Milyen kár, hogy együtt vette meg őket. Vad, vándorló, lovas nép volt a nagy folyó partján, sátrakban éltek. Az emberei csak Gerdet akarták magukkal hurcolni, de ez az oktalan Isák követte őket, és a folyó parti bozótosból rájuk támadt. Alig bírták legyűrni, úgy vicsorgott, mint a vadállat. Időbe telt, míg betörték. Hiába kínozták, ő összeszorított foggal tűrte. Csak az volt hatásos, hogy megtörjék az ellenállását, ha Gerdet korbácsolták meg helyette. Hakon Gerdet nehezen tudta az ágyasává tenni, karmolt, ficánkolt, még harapott is eleinte, de a korbács jó szolgálatot tett, főleg, ha Isákot kötözték ki, és őt verték, Gerd csak erre lett kezes bárány az ágyban.

Gerd is odasandított rá, és az asztalra tette a sült halat, sült húst, és a barna sajtot, a brunost, majd egy nagy tálca gyümölccsel érkezett vissza. Hakon széttépte a pirosra sült szárnyast, beleharapott, majd éles fogaival alaposan megőrölte a falatot. Gerd bort töltött az ivókupákba. A törzsfőnök Hakonra vigyorgott, és ő is Gerd mozdulatait követte a tekintetével. Hakon hunyorogva bólintott a törzsfőnöknek.

Hakon a törzshöz tartózó apró gyerekek küzdelmével, majd a még férfivá nem avatott fiatalok párviadalával szórakoztatta a vendégeit. Később a fiatalok kőemeléssel, távolugrással mérték össze az erejüket és ügyességüket. Brenda klánjából két öreg képviselő is megjelent a mulatságon, és intettek Hakonnak, hogy beszélni szeretnének vele.

– Nem sürgetni akarunk, de apáink megegyeztek téged és Brendát illetően – mondta az egyik öreg.

– Tudom.

– Nos, ezt nyélbe kell ütni, már tovább nem várhatsz. Négy éve vagy már férfivá avatva, és már ágyast is hoztál magaddal.

– Most, hogy fiat szült nekem Aila, a feleségem lett.

– A törvényhozó nem engedi.

– Meglátjuk – morogta a bajusza alatt Hakon.

– Hozd el magaddal Brendát, megegyezett a két klán.

Hakon megvonta a vállát és pár lépéssel tovább ment, elengedte a füle mellett a hallottakat, mert Alf és a törzsfőnök beszélgetése kötötte le a figyelmét.

– Hidd el, sok minden van ott. Arany, drágakő, töméntelen ezüst – mondta Alf, és megfogta a törzsfőnök karját, majd teljesen a füléhez hajolt és halkan győzködte. A törzsfőnök a homlokát dörzsölgette, Alf kíváncsian bámult az arcába, és türelmetlenül dobolt az ujjaival az asztalon. Hakon szerette volna hallani a két férfi beszélgetését, de elterelte a figyelmét, hogy többen követelték tőle, hogy hozza ki a gyermeket. Hakon bement a házba, pár pillanat után megállt a vendégek előtt, és magasra emelte a fiát. Aila, mint az árnyék követte.

– Itt van Baggi, a legfiatalabb viking!

A törzsfőnök felállt, felemelte az ökörszarvból készült ivókupát, és éltette az újszülöttet. Majd sorban Hakon elé járultak és átadták a szörnyeket, rémítő állatokat ábrázoló fafaragványaikat, amit viking szokás szerint a gyermek ágya fölé kell függeszteni, hogy elijesszék a rosszakaratú, ártó szellemeket.

Egy fiatal fiú sagákat énekelt, a hangja messzire szállt a tengerparton. Baggi erős hangon óbégatni kezdett. Elnyomta az énekes hangját, ezt mindenki nagyon biztató előjelnek érezte a jövőjét illetően. Hakon átadta Baggit az anyjának, és rámordult az asszonyra, hogy szoptassa meg a gyereket.

A törzsfőnök szót kért, mielőtt elindult haza, mert másnapra összehívta a törzs férfitagjait thingre.⁹ Alf vigyorgott, és összedörzsölte a kezét, majd Hakon mellé telepedett a padra, és teletöltötte az ivókupát borral. Ittak Baggi egészségére.

– A kolostorban történt valami – kezdte halkan a mondanivalóját Alf, és közelebb hajolt a bátyjához.

– Nos, mi? – kérdezte Hakon és kikerekedett szemmel nézett Alfra.

– Az az ember, az a csuhás, tudod a kolostorban – kezdte tétován a mondanivalóját Alf.

– Mondd csak nyugodtan.

– Illetlen kézzel érintette a feleségedet – folytatta Alf jámbor arcot mímelve.

– Hogyan érted ezt? – horkant fel Hakon.

– Mondom, illetlen mozdulattal érintette meg.

– Láttad?

– A két szemem süljön ki, ha nem igaz – válaszolta Alf, és ököllel a saját mellkasára ütött.

– És ő?

– Tudod milyen.

– Hideg, mint a márvány.

– És idegen.

Alf újra teletöltötte borral az ivókupát és ittak. A bor megmámorosította, letompította az érzékeiket. A meghívott vendégek szedelőzködni kezdtek, búcsúzóul még éltették Baggit és hazamentek. Hakon elküldte aludni a karlokat és a droidokat is, és ő is bement a házba. Lassan botladozva közeledett a rabszolgalány, Gerd vacka felé, és rávetette magát a lányra. Gerd nem mert ellenkezni, és ez őt megelégedéssel töltötte el.

Másnap kábult érzésekkel ébredt. Érezte a szobát betöltő hús és a nyitott kéménybe felszálló füst kesernyés illatát. Kint már dolgoztak a legújabb hajón az ácsok, minden egyes kopogás belehasított a fejébe. Félig kinyitotta a szemét és Ailát pillantotta meg, aki a gyermeket szoptatta. Felforrt a vére és elöntötte a harag Aila iránt. A kétség befészkelte magát az agyába. Felkelt, leült a székére, és a dúsan faragott karfára tette a kezét, várt, hogy Gerd bort töltsön az ibrikébe. A reggelit ellökte maga elől. Ivott, a szája mellé csorduló bor végigömlött az állán, és ő jóleső érzéssel simított végig az italtól vöröslő szakállán. Felállt, hátrarúgta a széket. Gerd azonnal ott termett a páncélingével együtt, majd hozta a sisakját is. Hakon kilépett az udvarra és elégedetten állapította meg, az új hajók építése jól halad, és az asszonyok is szorgalmasan dolgoznak. Belepillantott a nagy agyagedénybe, amit telepakoltak a halászok sózásra váró hallal.

Elindult a falu központjában álló törzsfőnök háza felé. A földjei mellett haladt el, ahol szorgalmasan dolgoztak a karlok, és a közeli mezőn egy pásztorfiúcska őrizte a nyáját. Egy viskó mellé ért. Gyereksírás hallatszott ki a házból, néhány nagyobbacska fiú az út porában küzdött egymással. Ismerte a családot, az apjuk az ő földjein dolgozott nyáron, és a hideg téli napokban itt a kunyhóban tengették az életüket.

Már a törzsfőnök háza előtt gyülekeztek thingre az emberek, mire odaért. Érkezésére fejet hajtottak, ő egy biccentéssel fogadta a köszönésüket, majd egy csoportosulás felől Alf jól kivehető erős hangjára lett figyelmes.

– Teli volt az a szekrény arannyal, ezüsttel, drágakövekkel díszített serlegekkel. Ennyi kincset még soha életemben nem láttam. Minek nekik ez a teméntelen kincs? Mi meg télen összebújunk a viskóinkban és rágjuk a sózott, füstölt halat és már egy korty bor sem jut mellé. Jutna bőven mindenkinek abból a töméntelen kincsből.

Egy pillanatnyi csend után hangzavar támadt, többen is csatlakoztak Alf mondanivalójához.

Alf felállt egy nagy kőre, így a tömeg fölé emelkedett. Vad indulat és mohó elszántság csillogott a szemében.

– Emberek, testvéreim! Amit a kolostorban láttam, vérbosszút követel! Vesszenek az idegen istenimádók, akik illetlen kézzel érintik a feleségeinket! Eljutunk oda, hogy végül a szerzetesek porontyaival lesznek viselősek az asszonyaink. Mire várunk? Hogy sorban elvegyék az asszonyainkat, lányainkat? Egyik nap a tiedet. – Alf egyik tömegben álló vikingre mutatott. – A másik nap Hakonét?

– Vesszenek, vesszenek! – skandálták a vikingek. Hakont magával ragadta a tömeg lelkesedése, és vad harag öntötte el a testét-lelkét, mert tudta, hogy Alf Ailáról beszélt, és ez már vértkívánó, becsületbeli üggyé vált a számára. A törzsfőnök ünnepi díszben lépett ki a házból, mellvértje és a sisakja fényesen csillogott. A tömeg utat nyitott neki, Alf elsomfordált az emelvényről. Újra zsivajgás lett úrrá a tömegen. A törzsfőnök szólásra emelte a kezét, mire elcsendesedtek az emberek.

– Én is úgy gondolom, meg kell védenünk a becsületünket! – mondta dörgedelmes hangon a törzsfőnök.

– Vérbosszút követel, ami a kolostorban történt! – kiáltotta lelkes elszántsággal Alf.

– Emelje fel a kezét, aki támogatja a kolostor megtámadását.

Mindenki egyszerre lendítette magasra az ökölbe szorított kezét.

– Azt javaslom, hogy Hakont válasszuk meg vezérnek, aki nagy sikerrel számos utat tett már meg.

– Hakon! Hakon! Hakon! – skandálta a tömeg.

– Nem tűrjük, hogy a papok meggyalázzák a becsületünket! – hangzott fel több helyről is a tömegből.

Hakon felállt az emelvényre, és kijelölt néhány jó hajóst, hogy megtanácskozza velük a haditervet. Alf mellé settenkedett.

– A testvéred vagyok, nem tagadhatod ezt meg tőlem, hogy engem is magaddal vigyél, és én legyek az egyik hajó parancsnoka – mondta, és meghunyászkodó mosollyal a hallgatag Hakon tekintetét fürkészte. Hakon a szakállát babrálta, majd megszólalt:

– Elviszlek.

– Ez már beszéd – válaszolta Alf, megelégedéssel a hangjában.

A tanácskozás után Hakon az apjához ment. Az öregember már várta, és azonnal hellyel kínálta.

– Hakon én nem kertelek tovább, már nem halaszthatod tovább, hogy elvedd Brendát! Ismered a törvényeket, ha nem teszed meg, akkor, elveszem tőled az elsőszülött jogát és Alf lép a helyedbe.

Hakon nem válaszolt.

– El kell vennem tőled a földeket, jószágokat és a testvérednek kell adnom – tette hozzá az apja, és haragosan húzta össze a szemöldökét. Tompa csend telepedett közéjük. Hakon néhány percnyi latolgatás után szólalt meg:

– Apám, most lesz egy utam a szigetre, de utána magamhoz veszem Brendát második feleségnek – válaszolta Hakon, de a hangja korántsem volt olyan határozott, mint máskor, amikor ez szóba került.

– Fiam! Az ősi törvények téged is köteleznek. Téged leginkább! Nem mutathatsz gyengeséget egy asszony iránt.

Hakon nem válaszolt, csak bólintott.

Az apja bort töltött az ivókupákba, ittak. Hakon nézte az apja gyérülő, ősz haját, és megállapította, hogy az apja nagyon megvénült. Talán nemsokára ő lép a helyébe, és rájött, hogy most nem veszítheti el az elsőszülött jogát. Barátságos búcsút vettek egymástól, és Hakon elindult haza.

Jó ideig kellett gyalogolnia, mire meglátta a birtokát körülvevő fakerítést. A karlok még mindig a földjein dolgoztak, és a nyája is ott legelészett. A fiúcska egy pásztorbotot faragott. Hakon büszke volt a jószágaira, amit nagyrészt kereskedésből szerzett. Az emberek, akiket evezősnek összeszedett ezekre az útjaira, a portyázások miatt csatlakoztak hozzá, a számukra a pillanatnyi élvezet volt lényeges, minden felfaltak, amit találtak. Megerőszakolták az asszonyokat, a férfiakat meg lemészárolták. Kutattak az értékek után, amennyiben a zsákmány soványnak bizonyult, féktelen dühükben felgyújtották a települést. Ezek a portyák Hakon beleegyezésével történtek, és megállapodtak abban, hogy az elhajtott állatok, az értékesebb tárgyak Hakon tulajdonába kerülnek. Az emberei meg marakodtak az ott maradt értéktelen koncon. De ennek ellenére Hakon elsősorban kereskedőnek tartotta magát, hiszen ez is jócskán hozott a konyhára, úgy hogy nem is vett részt az öldöklésben. Most viszont úgy érezte forr a vére az őt ért gyalázat miatt.

Hazaérve azonnal a készülődéshez kezdett. Elkészítette a harci pajzsát, a páncélingét, és a sisakját, megélezte a kardját. Az embereivel levitette a folyóhoz a hajókat. Elővette és kiterítette a térképet a ház előtt felállított, asztalként használt lapos kőre. Az ujjával végigkövette az útvonalat, kijelölte a szigeteket, ahol megállnak. Felnézett az égre, a nap ragyogóan sütött a felhőtlen égbolton. Kellemes nyári délután terült el a település felett, mégis a feszültség várakozása remegett a levegőben. Hakon megelégedetten gondolt arra, hogy az öt induló hajóból, három nagy kereskedőhajó az övé, és készen áll a hajnali indulásra. Az emberei bepakoltak az útra némi élelmet és a mézsört. Hakon leballagott a folyóhoz ellenőrizni, hogy a droidok végrehajtották-e az utasításait.

A folyó lágyan ringatózott a medrében, és a napfény ott tündökölt a felszínén, a levegőben mégis a várakozás izgalma remegett.

Mire hazaért, a szolgák serényen rakták fel az ételeket a ház előtti kőtömbre. Aila egy farönkön ült és szoptatta gyereket. Hakont elfogta a méreg, amint megpillantotta Ailát. Úgy érezte minden vér a fejébe tódúlt, amikor Aila mellé ért.

– Mit tettél?

– Nem tudom, mire gondolsz jó uram? –Aila tágra nyílt szemmel nézett rá..

– A kolostorban a Csuhással? – hördült fel Hakon.

– Nem tettem semmit, csak imádkoztam.

– Illetlen kézzel érintett egy csuhás! És még tagadod?

– Hiszen csak megáldott.

Hakon kirúgta a farönköt Aila alól, és leült az asztalhoz. A szeme sarkából figyelte, hogy az asszony feltápászkodik, magához szorította a gyereket és beosont a házba.

Hakon várt, hogy kicsit hűljön a hús. Jókora darabot kimart a sültből, és falni kezdte. Vörös szakállán végigfolyt a zsír egészen a mellkasáig. A csontot elhajította, és a kutyák sokáig marakodtak a koncon. Belemart újra a húsba, és hatalmas falatokat tépett ki a fogával az ételből. Hátradőlt a faragott székén, a lábát szétterpesztette. A pillantásával kereste a rabszolgalányt, amint megpillantotta, odaintette magához és az ölébe húzta. Mézsörrel itatta, majd ellökte magától.

Már lemenőben volt a nap a hegyek mögött, amikor Hakon intett az ott sertepertélő karloknak, hogy mehetnek vacsorázni. Bement a házba, látta, hogy Aila a vackán fekszik összekuporodva, és öleli a gyereket. Föléjük tornyosodott, Aila szépsége fogva tartotta, megbabonázta őt, majd a pillanatnyi gyengesége miatti haragjában belerúgott a lábához somfordáló kutyába. A kutya nyüszítve kiiszkolt az ajtó résén.

Lefeküdt ő is az ágyára, de sokáig forgolódott, mire némi kis időre elszunnyadt. Még alig virradt, amikor kipattant a szeméből az álom. Kiemelte Baggit Aila öleléséből és magasra emelte. A fiú teljes erejéből üvöltött. Hakon körbefordult a gyerekkel és nevetett, majd visszatette Aila mellé. Felöltözött, feltette a sisakot, megragadta rézzel és ezüsttel díszített tőrét, és az övtartójába helyezte, magához vette a kardját, az íjat meg a nyilakat és kilépett a házból.

Felment az ördögsziklához, ahol már várták az álarcot viselő fiatal, még férfivá nem avatott vikingek és a támadásra kijelölt bátor harcosok. A tűz már égett, a magasba nyúló lángok megvilágították a rituális táncot járók arcát és a félmeztelen izmos testeket. A dobok és a sípok fülsiketítő hangját visszhangozták a hegyek. Az áldozati bárányt odavonszolták egy fatönkhöz, és elvágták a nyakát. A harcba induló vikingek megmártották a kardjaikat a kiömlő vérben és sorokban rendeződve vonultak le a folyóhoz. A folyó melletti bokros résznél kirajzolódtak az evezős karlok körvonalai. Egyikük tüzet gyújtott. Közelhajolt a fellobbanó lángokhoz, és még tett rá fát. Akkor húzták nyársra az éjjel fogott halakat, amikor Hakonék odaértek. Bőséges reggelit és mézsört fogyasztottak.

A hajnal elűzte az azúrkék égről a csillagokat, és a folyó fölött könnyű pára emelkedett a magasba, és a hajók egymás után konvojban kisiklottak a vízre.

A folyó lassan csörgedezett a medrében, és az evezőlapátok ütemesen, egyszerre merültek a vízbe. A hajók könnyedén és gyorsan haladtak ezen a szakaszon. Majd a folyó két meredek sziklafal közé szorulva zúgott, fodrozódott tovább. Az evezősök a part közelében ügyesen kihasználták a víz sodrását. Estére elérték a folyó torkolatát. A tengerre kiérve a legközelebbi szigethez irányították a hajókat, és kikötöttek.

A szigeten már a bokrok közé lopakodott az alkonyat. Alf vezetésével néhány ember elment felderíteni a terepet. Azzal a hírrel érkeztek vissza, hogy a sziget lakatlan. Tüzet gyújtottak, megvacsoráztak.

Hakon hamar elaludt. Az éjszaka közepén rémült kiáltozásra, félelmes ordibálásra riadt fel. Felugrott a báránybőrről, ami fekhelyéül szolgált, és a part felé kémlelt. A közeli szigetről fekete füst szállt az ég felé, majd hatalmas lángnyelvek lobbantak a magasra. Megállapította, hogy a szomszédos szigeten kemény küzdelem folyik. Megnézte a hajókat, de Alf hajója nem volt a kikötőben. Azonnal tudta, hogy Alf portyára ment. Magához vette a kardját, és a parton várakozott. Hajnal felé érkezett meg a csónak az emberekkel. Alf kihúzott mellkassal a hajó orránál állt, az egyik kezével a hajóorr kimagasló, faragott medvefejére, a másik kezével a kardmarkolatára támaszkodott.

Kiugrott a hajóból.

– Az én tudtom nélkül ne merj még egyszer portyára menni! – mondta fojtott hangon Hakon.

– Én elveszem, ami nekem kell!

Egymásnak estek. Mindketten ügyesen forgatták a kardot. Alf egy csapással kiütötte Hakon kezéből a fegyvert, és a torkához tartotta a pengét. Hakon egy jól irányzott mozdulattal Alf ágyékába rúgott. Alf egy pillanatra összegörnyedt, majd a szégyentől vöröslő arccal felegyenesedett.

– Egy napon mindenedet elveszem! Elveszem tőled azt, ami neked a legkedvesebb! – sziszegte vérbeforgó szemmel. – De nem öllek meg, mert testvérek vagyunk, és látni akarom, hogy te ezt tehetetlenül végignézed.

Farkasszemet néztek egymással, majd hallgatagon, egymás mellett a szállásuk felé indultak. Mivel Hakon már elaludni nem tudott, a felhőtlen égbolton a sarkcsillag állását kémlelte, majd néhány órái pihenő után kiadta a parancsot az indulásra. Napfelkeltekor Hakon elővette az árnyéktűt, és megelégedéssel töltötte el, hogy a hajó jó irányba halad.

A további útjuk nem volt ilyen szerencsésnek mondható. Egyetlen nap leforgása alatt az eget szürke felhők takarták, és hatalmas vihar tombolt a tengeren. A hajókat a közeli sziget homokos partjára vonszolták. Felderítették a szigetet, de csak néhány rozoga, lakatlan faviskót találtak, ahol meghúzták magukat a vihar elől. Bőségesen fogyasztottak bort. Feldúlták a házakat, de semmi használható dolgot nem leltek, úgy tűnt már korábban kirabolták a települést. Amint csillapodott a zivatar és elállt az eső, részeg kábulatukban táncot jártak az égő házak előtt, és kérték Thort, a menydörgés Istenét, hogy vonja el a villámait a tengerről is. Néhány napig azonban várakozniuk kellett, mielőtt útnak indulhattak Lindisfarne szigete felé.

Úgy tűnt, a szürke, szennyes felhők a tenger zavaros habjaiba merülnek, majd újra eleredt az eső. Az evezősök minden erejüket megfeszítve húzták a lapátokat. Pára és köd takarta a sziget minden kis részét, mintha sóhajtottak volna az istenek. Végre kitisztult az ég és alkonyatra elérték a szerzetesek szigetét. Csendesen kötötték ki a hajókat, és meglapultak a buján nőtt fák, bokrok takarásában. A leereszkedő este jótékony homállyal takarta el a világot, amikor az evezősök felhozták a hajókról a fegyvereket. Hakon és emberei előbújtak a rejtekhelyükről.

Lassan, szertartásos áhítattal felöltötték a páncéljaikat, feltették a fejüket védő fém sisakokat, és magukhoz vették a fegyvereiket. A szél elűzte az égről a felhőket, és a telehold sápadt fénye megcsillant a harcosok sisakján és a fegyvereiken. Hakon kihúzott mellkassal mormolta el a kérését a győzelem reményében Odin istennek, és elindultak a kolostor felé. Két harcos a magukkal hozott dorongokkal nekiesett a kapunak, amit rövid idő elteltével sikerült betörniük. Egy sápadt arcú szerzetes, a földig érő csuháját felemelve menekült az épület felé, majd megbotlott, és elesett. Újra feltápászkodott, de az egyik viking harcos egy suhintással levágta a menekülő pap fejét, majd a kardja hegyére tűzte. Egy másik szerzetesre három fegyveres rontott rá, hogy végezzenek vele. A vikingek minden akadály nélkül jutottak be az épületbe. Néhányukat megtámadták a bejárat mellett megbújó csuhások, de a vikingek lerázták magukról őket, mint a legyet, és azonnal lekaszabolták valamennyiüket. Harci kiáltások keveredtek a szerzetesek halálhörgésével. A vikingek benyomultak a hálókamrákba, és markolatig döfték a tőreiket a megriadt, Istenhez rimánkodó szerzetesek testébe.

– Ezt Ailáért, ezt a többi asszonyért! – üvöltötte Hakon, minden egyes szúrásnál, és megrészegítette a kiömlő vér szaga.

Tombolt a vért kívánó bosszú kegyetlensége a vikingek elhomályosult tudatában. Amikor már élettelenül hevertek a kardélre hányt szerzetesek, megkezdődött az értékek utáni kutatás, a fosztogatás. A vikingek egyre dühösebben túrták fel a cellákat, és véreres szemükben lángolt az elégedetlenség.

Hakon a magas fa építményük felé rohant. Beérve a templomban Alfot pillantotta meg a félhomályban. Alf egy arannyal, ezüsttel, ékkövekkel kirakott keresztet emelt a magasba, és diadalittasan, habzó szájjal röhögött. Hatalmas lába a földön fekvő szerzetes mellkasát tiporta. Mindketten a kincseket rejtő szekrény felé iramodtak. Egyszerre értek oda, és Alf birokra kelt Hakonnal, azonban most is Hakon maradt felül.

– Neked könnyű – lihegte Alf.

– Miért lenne az? – sziszegte Hakon.

– Neked mindened megvan.

– Hiszen mindenki megkapja a részét a zsákmányból, és tudod jól, a család az első.

Alf nem válaszolt, csak gúnyosan felnevetett. A helyiség ajtaja kitárult, és megérkeztek vértől csöpögő fegyvereikkel a viking harcosok.

– Menjetek és hozzátok fel a veremben tárolt bort és élelmet. Minden okunk megvan rá, hogy mulassunk – adta ki a parancsot. – Te pedig fiam, hozd ide a ládát – tette hozzá Hakon egy fiatal fiúhoz intézve a szavait, majd intett Alfnak, hogy ő is menjen.

Alf megrázta a fejét és bosszúsan nézett a testvérére. Hakon összevonta a szemöldökét és egy pillanatra eltöprengett azon, hogy Alf ellenállása a többiek előtt gyengíti az ő tekintélyét, ezért jobbnak látta, ha nem forszírozza tovább Alf távozását.

Hakon meggyújtott egy fáklyát, majd kinyitotta a szekrénykét. Egy arany serleget vett elő. A fáklya fénye felé tartotta, így jól láthatóvá vált, hogy a serleg kelyhe alatt egy arany foglalatba ágyazott kő csillog. Alf is közelebb hajolt, és megbabonázva nézte a mívesen kidolgozott kelyhet.

A fiú visszatért a ládával, Hakon őt is a többiek után küldte. Alf kivette a bőrzacskót, megrázta, és megrészegült mosollyal hallgatta az arany és ezüstpénz csengését. A zacskó tartalmát kiöntötte a földre, majd összeszedte és újra visszarakta a zacskóba. Hakon nyújtotta a kezét a pénzért, de újra birokra kellett kelniük, hogy Hakon megszerezze a zacskót. Alf sóvár tekintettel nézte, ahogyan Hakon a tengerészládába pakolja az ékszereket és a pénzt.

Hakon lezárta a ládát, és a kulcsot a nyakába akasztotta.

– A részem! – hörögte vöröslő arccal Alf.

Hakon egy marék aranyat dobott elé.

– Csak ennyi? Azt hiszed nekem ennyi elég? Úgy dobod elém, mint a kutyádnak a koncot! Te egyszer megfizetsz mindenért! – sziszegte vérbeforgó szemmel Alf. Farkasszemet néztek egymással, majd Alf grimaszt vágott, de nem elégedetlenkedett tovább, sunyi mosollyal a szája szegletében, tette el a pénzt a nyakába akasztott bőrzacskóba.

Már hajnalodott, keleten izzott a felkelő nap vöröslő fénye, amikor a két fivér elindult lemosni a vért a közeli tengerpartra. Félmeztelenre vetkőztek és alaposan megmosakodtak. Majd együtt csatlakoztak a kolostor udvarán részeg kábulatban lakomázó harcosokhoz.

Átkutatták még egyszer a szigetet, és egy csuhást találtak még megbújva a bokrok között. Hakon nézte a félelemtől remegő embert. Felemelt kézzel tiltakozott, hogy az emberei lemészárolják. Igényt tartott rá, mint rabszolgájára, így magukkal cipelték, majd megkötözték, és a hajóra dobták a vergődő embert.

Megvárták a kedvező széljárást, és a dús zsákmánnyal elindultak a visszavezető úton. Szerencsés útjuk volt, az égen egyetlen felhő sem mutatkozott. A viking csónakok simán siklottak, az evezők egyenletes tempóban merültek a vízbe.

Diadalittasan érkeztek a hazai partok közelébe. Az öbölben a törzs tagjai már várták őket. A viking harcosok megfújták a dudákat, majd sagákat énekeltek az ünneplőbe öltözött dalnokok. A nők örömtáncot jártak, az ékszereiken megcsillant a napsugár. A lovak türelmetlenül toporogtak. Hakon ment elől. Magasra tartotta a kardot, amire a pap fejét tűzték. A győzelemtől ittas tömeg utat nyitott Hakonnak, aki a szerzetes fejét a két kiéheztetett kutyának hajította. Egy rabszolganő ivókupákban hordta a hazatért vikingeknek a mézsört. Hakon szétterpesztett lábbal, egy hajtásra kiitta az italt, majd megtörölte a szakállát, és felpattant az elé vezetett lovára. A rabul ejtett csuhást összekötött kézzel a ló után kötötték. Az ünneplő tömeg egy emberként lódult meg utána. Kővel dobálták és káromló szavakat zúdítottak a rabra, de Hakon ügetésre biztatta az állatot. A csuhás elesett és Hakon a porban vontatta egészen hazáig. Az udvaron leugrott a lóról, a kötéllel együtt a házába vontatta a papot, és Aila elé lökte. Az asszony rémületében megmoccanni sem mert. Baggi felsírt, mert Aila egyre szorosabban ölelte magához. Hakon gúnyosan kacagott, majd a kötéllel együtt kivonszolta a papot és a disznók közé taszította.

Hakon udvarán már terített asztal várta a hazatérőket. A droidok megkezdték a hajó rakományának lepakolását. Egy jarl korbáccsal biztatta gyorsabb munkára a teherhordókat. A nagy ládákat szálfákon görgették a település felé. Már pirkadt az ég alja, amikor elcsendesedett az örömünnep.

Néhány nap elteltével Hakon elrendelte, hogy a háznépe készüljön fel az esküvői szertartáshoz, mert egy hét múltán elhozza Brendát.

Cölöpöket vertek le a földbe, és erre deszkákat helyeztek, köré ölfákból ülésre alkalmas tuskókat raktak. Az asszonyok tollazták az óriásalkát, pucolták a halat, a férfiak a bárányokat nyúzták. Az egész törzs színe-java hivatalos volt az ünnepségre. A karlok és a droidok már forgatták is nyárson a bárányokat, sűrűn locsolgatták dióolajjal. Hozták a friss halakat, amiket szintén nyársra húztak. Hatalmas kondérokban főzték a zöldségeket és az óriásalkát. A karlok vesszőből font kosarakkal hordták az asztalokra a gyümölcsöt.

Hakon a droidokkal a vízeséshez vitetett egy bárányt. Egy határozott mozdulattal elmetszette a vergődő állat torkát és a vérét a vízbe engedte. Fennszóval kérte a vikingek isteneit az áldozata elfogadására, majd leereszkedett a szikláról. Ledobta az ingét, és belegázolt a forrás előtt összegyűlt, derékig érő vízbe. Hatalmas tenyerével locsolta magára a kristálytiszta vizet. Lebújt a víz alá és a forráshoz úszott. Izmos felsőtestét kihúzva, sokáig állt a zubogó víz alatt. Fürdés után leült egy kiálló kőre, megrázta a víztől csöpögő sörényét. Lehunyta a szemét, és várta, hogy a nap felszárítsa a bőréről a vizet. Közben imát mormolt Frigg istenasszonyhoz. Utána hazament, és lassú, szertartásos mozdulatokkal ünnepi díszbe öltözött.

Gerd csontfésűvel megfésülte Hakon bozontos üstökét, és két ágban befonta a haját. Amikor a lány végzett, Hakon feltette a fényesre sikált sisakját, felült a lovára és elment Brendáért.

A törzs előkelősége már gyülekezett Hakon udvarán felállított asztaloknál. Egy fiatal énekes sagákat énekelt, és a még férfivá nem avatott suhancok várakoztak, hogy a vendégek szórakoztatására elkezdődjön az erőpróbájuk kődobásban, kőemelésben, gerelyhajításban, birkózásban, vívásban.

Lovon érkezett meg Hakon, előtte ült Brenda. A lány nyakában vastag ezüstlánc, fülében súlyos aranyfüggő lógott, csillogó kővel a végén, vörös szeplős, széles arcán diadalittas mosoly vibrált. Gazdagon hímzett tunikája felfedte erős, vastag combját. Leugrott a lóról és kihúzta magát. Feltűnően robosztus termete vetekedett Hakon testalkatával. Hatalmas örömujjongással fogadták őket. Hakon az apját kereste a tekintetével. Találkozott a pillantásuk, és a törvénytudó egy fejbólintással jelezte a fiának a megelégedését. Felhangzott a hangos fohász a termékenység istenéhez. Hakon és Brenda együtt mentek Freya istenség sziklájához, és egy újabb áldozati bárány vérét a szikláról lezúduló vízesésbe engedték, miután felajánlották az első születendő fiút harcosnak. Visszatértek a házhoz.

Megnézték a fiatal fiúk küzdelmét, majd közben feltálalták a vacsorát. Egy fiatal énekes gyönyörű hangját messzire vitte a feltámadó szellő. Az emelkedett hangulatot a koncon marakodó kutyák morgása tarkította Az este sötétje belopózott a tájra, csak az üstök alatt világított szelíden a parázs. Hakon kihozatta a fáklyákat, és vacsora után Brenda a fáklyák fényénél eltáncolta Hakonnak a termékenység táncát. Rengett, remegett a dús melle, széles csípőjét rázta, riszálta, majd egy parázna mozdulattal zárta a táncát. Hakon vöröslő arccal nézte az új asszony táncát, egy mozdulattal karjába kapta Brendát és befutott vele a házba. Aila a sarokban alkatollal tömött meg egy vászonzsákot Baggi számára. Hakon ráförmedt, hogy menjen ki a házból. Aila magához ölelte Baggit és kisomfordált a helyiségből.